— Eszter, te egyáltalán tisztában vagy azzal, mit jelent az, hogy „al dente”? — Gábor undorodva emelte fel a villájára tekeredett tésztaszálat, mintha egy véletlenül a tányérjára mászott földigilisztát tartana a porcelán fölé. — Ez szétfőtt massza. Tiszta szénhidrát-katasztrófa.
Szó nélkül ettem tovább. Huszonnégy órás ügyelet után a sürgősségin, ahol legfeljebb az osztályvezető idegrendszere volt „al dente”, teljesen hidegen hagyott a férjem konyhai finnyássága.
— Gábor, ez akciós tészta volt — feleltem higgadtan, miközben levágtam egy darabot a fasírtból. — Nem beszél olaszul. Forró vízben főtt, sóval. Ha fine dining élményre vágysz, a tűzhely szabad. A legendás „menedzseri képességeid” talán egy lábast is képesek kezelni.
Kihúzta magát. Ezt a pózt magamban csak úgy hívtam: a felfújt béka. Tudtam, hogy mindjárt következik a státuszáról szóló előadás.
— Én keresem a pénzt, Eszter. Nem is keveset. Országos jelentőségű ügyeket intézek az energetikai szektorban. Neked pedig biztosítanod kell a hátországot. Ez a feladatmegosztás lényege. Nővér vagy, a kezednek érzékenynek kellene lennie.
— A kezem hipó- és gipszszagú — vágtam vissza. — A te „feladatmegosztásod” pedig odáig jutott, hogy tegnap nem vitted le a szemetet, mert az „nem topmenedzseri szint”.
— Ez pri-o-ri-tás kérdése! — emelte fel az ujját, készen egy újabb időmenedzsment-értekezésre. — A sikeres ember nem aprózódik el háztartási entrópiára. Stratégiai szinten gondolkodik! Te például elpazarolod az életed jelentéktelen dolgokra, pedig akár…
— Akár emlékeztethetnélek arra is — szakítottam félbe szelíden —, hogy a „presztízsautód” hitele, amellyel naponta a dugóban araszolsz, a fizetésed negyven százalékát viszi el.
Gábor levegő után kapott. Az arca foltokban vörösödött, a keze a vizespohár felé indult, de mellényúlt, és leverte a sótartót. A só legyezőszerűen szóródott szét az asztalon.
Úgy festett, mint egy karmester, akinek a szimfónia közepén szétszakadt a frakkja.
— Te egyszerűen nem látod a perspektívát! — fújta ki végül, miközben az ujjával próbálta kupacba söpörni a sót.
Gáborral együtt élni olyan volt, mintha egy saját magának emelt emlékmű árnyékában laknék. Jóképű, magas, elegáns — és a mindennapokban meglepően használhatatlan. A titulus, hogy „osztályvezető-helyettes a koordinációs ügyekért”, tekintélyt parancsolóan hangzott, valójában azonban papírokat tologatott, és megbeszéléseken komolyan bólogatott.
Tűrtem. Lilla miatt. A lakáshitel miatt, amit egyébként fele-fele arányban fizettünk, bár Gábor előszeretettel hangoztatta: „Én tartom el a családot, te legfeljebb besegítesz a rezsibe.”
A fordulat akkor jött, amikor rábukkantam egy nagykereskedelmi textilraktárra. Az ötlet szinte egyik pillanatról a másikra született. Tudtam számolni, és meg tudtam állni a helyem tárgyalási helyzetekben is — hála a sürgősségin kezelt, indulatos p…