– Állj be a kocsival a konyha hátsó bejáratához! – szóltam oda József bácsinak, aki már indította is a munkás furgont.
A következő hatvan perc inkább hasonlított egy groteszk vígjátékra, mint valódi ünnepségre. Katalin vendégei tanácstalanul ácsorogtak a szökőkút körül, mintha nem tudnák eldönteni, illik‑e távozniuk, vagy várjanak valami csodára. Gábor dühösen káromkodott, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, és mindenkibe belekötött, aki az útjába került.
A pincérek alig leplezett vigyorral hordták ki a konyha hátsó ajtaján a dobozokat. Kartonhegyek tornyosultak egymásra pakolva, bennük százával a műanyag tálcák: vörös kaviár, különleges sajtok, ropogósra sült húsok, egzotikus gyümölcsök. Az a lakoma, amit nekünk szántak – vagy inkább amit velünk akartak kifizettetni.
Az én rokonaim, egyszerű, dolgos emberek, szó nélkül sorfalat alkottak. Kézről kézre adták a csomagokat, fegyelmezetten, mintha mindig is ezt csinálták volna. Rövid idő alatt a furgon raktere színültig telt gasztronómiai kincsekkel.
Amikor már egy gombostűt sem lehetett volna bepréselni, lerúgtam a gyötrelmes magassarkúmat, és a parkoló aszfaltján hagytam. Felvettem a lapos balerinacipőmet, és úgy éreztem, mintha legalább tíz kiló esett volna le rólam.
– Anna, kérlek, ne csináld ezt! – Gábor az apám autójához rohant, arcán erőltetett bűnbánattal. – Anya csak túlfeszültség alatt volt! Én is… rossz nap volt, ennyi az egész! Gyere vissza, üljünk asztalhoz, borzasztó kínos ez így!
Ránéztem, és hirtelen teljesen idegennek láttam.
– Minden jót neked, Gábor. Éljetek boldogan együtt – feleltem, majd becsaptam az ajtót.
Aznap este a mi szűk lakásunkban gyűlt össze a család. A nappaliban egymás mellé toltuk a két kopott asztalt, és több szinten sorakoztak rajtuk a műanyag dobozok, mintha valami különös svédasztalt rendeztünk volna be.
Én az asztalfőn ültem, már melegítőnadrágban és egy kinyúlt pólóban. A hajamból alaposan kimostam a ragacsos lakkot, az arcomról eltűnt a vastag sminkréteg. Egy tálcából ettem a lazacot, mindenféle ceremónia nélkül, és először aznap igazán fellélegeztem.
– A sterlet kicsit száraz lett – jegyezte meg apu nevetve, miközben szedett magának. – Anyátok ezt sokkal jobban elkészíti.
Nevettünk. Olyan felszabadultan, hogy könny szökött a szemünkbe. Abszurd volt az egész, mégis ez lett életem legőszintébb lakomája. Nem voltak fennkölt, üres pohárköszöntők, sem vizslató tekintetek – csak mi, egymás között.
Egy hónappal később hivatalosan is kimondták a válást. A rövid házasság pont olyan gyorsan ért véget, ahogy elkezdődött. Gábor még próbálkozott: a munkahelyem előtt várakozott, hosszú üzeneteket írt arról, hogy mindent helyrehozna. Végül letiltottam a számát. Nem akartam több magyarázatot.
Apám közben nem tétlenkedett. Megőrzött minden banki bizonylatot és azokat az üzeneteket is, amelyekben Katalin ünnepélyesen vállalta, hogy kifizeti a rá eső részt a vendéglőből. Felkerestünk egy rátermett ügyvédet, és pert indítottunk ellene.
A bíróság nekünk adott igazat. A bíró a levelezések és a garanciavállalások alapján kötelezte Katalint, hogy térítse meg a teljes összeg felét. Kiderült, hogy szó sincs pénzhiányról – egyszerűen csak úgy tervezte, hogy ügyesen a szüleim nyakába varrja a költségeket, miközben a saját pénzét másba fekteti. Amikor azonban szóba került a patikái vagyonának zárolása, a szükséges összeg szinte varázsütésre megérkezett apám számlájára.
Apu azonnal visszafizette a uzsorakamatú hitelt, és a hétvégi házunk felszabadult a jelzálog alól.
Én pedig vettem magamnak egy tengerparti utazást. A meleg homokban ülve, a hullámok egyenletes morajlását hallgatva ránéztem a gyűrűsujjamra. Már nem csillogott rajta semmi. És én őszintén mosolyogtam.
Néha a legbölcsebb döntés egy boldog házasság felé vezető úton az, ha időben lefújunk egy lakodalmat.