Apám, aki egész életében a higgadtságáról volt ismert, lassan előrelépett. A tartása egyenes volt, a tekintete kemény.
– Fiatalember – szólalt meg, és a hangja úgy csengett, mintha acél pendült volna meg benne. – Ezt az ünnepséget mi fizettük ki. Az utolsó forintig. A saját pénzünkből. Jogunk van ott állni, ahol akarunk.
– Meddig akarják még az orrunk alá dörgölni azt a pár forintot? – robbant ki Gáborból a düh. Az arca eltorzult, a nyaka kivörösödött. – Soha semmi nem jó maguknak, csak a panaszkodás megy!
Hirtelen mozdulattal apám elé lépett, és durván mellkason lökte. A fényes márványpadló csúszott, apám megingott, épphogy nem esett el. Gábor újra lendítette a karját, hogy még egyet taszítson rajta, de apám villámgyorsan elkapta a csuklóját, és vasmarokkal tartotta.
– Gáborkám, ne idegesítsd fel magad! – rikácsolta Katalin, miközben megvető pillantást vetett a szüleimre. – Maguk keresték a bajt. Hívatlanul tolakodnak előre. Vidéki modor, nulla elegancia!
Végignéztem azon a férfin, akivel néhány órája még közös jövőt terveztem. Az arca gyűlölettől torzult, a tekintete idegen volt. Az anyján, aki láthatóan élvezte a jelenetet. A szüleimen, akiket a saját pénzükből rendezett esküvőjükön aláztak meg mindenki előtt.
Lassan lehúztam az ujjamról a jegygyűrűt. A karika megcsillant a napsütésben, majd egy halk csörrenéssel végiggurult a márványlépcsőn, egyenesen a kiöltözött vendégek cipői közé.
– Anna, te megőrültél? – hebegte Gábor, és felém indult. – Azonnal vedd fel! Mindenki minket néz!
– Hadd nézzenek – feleltem nyugodtan, tisztán csengő hangon. – És legyenek szívesek nem beleszólni az életembe.
Aztán a bejáratnál álló étteremvezetőhöz fordultam, aki döbbenten figyelte az eseményeket.
– Jó napot. A foglalás az édesapám nevére szól, igaz?
– Igen… a teljes összeget az ő neve alatt rendezték – válaszolta bizonytalanul a sötét öltönyös férfi.
– Kiváló. Akkor a rendezvény elmarad. Esküvő nem lesz.
A vendégek soraiban végigsöpört a meghökkenés moraja. Katalin levegő után kapkodott, mintha hirtelen elfogyott volna körülötte az oxigén.
– Hogyhogy elmarad?! – visította, minden korábbi fennköltségét elveszítve. – Tele van az asztal töltött hallal, meleg fogásokkal, tekercsekkel! Fontos emberek jöttek el!
– Akkor a fontos emberek keressenek maguknak egy közeli éttermet – válaszoltam higgadtan. Majd ismét az étteremvezetőre néztem. – Az összes ételt kérem elcsomagolni. Hidegtálakat, húsokat, halakat, salátákat, meleg ételeket, sajtokat, a bontatlan italokat is. Műanyag dobozokba. Egy órájuk van rá. Édesapám fizette ki, tehát elvisszük.
– Anna, teljesen elment az eszed? – Gábor megpróbálta megragadni a karomat, de apám azonnal elé lépett.
– Vedd le róla a kezed – mondta halkan, de fenyegetően. – És többé ne közelíts a lányomhoz.
– Ehhez nincs joguk! Ez lopás! – hadonászott Katalin. – Ez a mi ünnepünk!
– Az ünnep azé, aki állja a számlát, Katalin – feleltem tárgyilagosan. – Az előleget is alig tudták összeszedni. József bácsi! – kiáltottam anyám testvérének, aki bútorszállítóként dolgozott, és a saját munkás furgonjával érkezett az ünnepségre.