– Magamra vállalom a többit – folytatta Katalin könnyed fölénnyel. – Önöknek csupán a terem és a konyha bérleti díjának felét kell állniuk. A dekorációt, a műsorvezetőt, a fellépőket én fizetem. Ugye nem akarják, hogy a lányuk az én vendégeim előtt úgy mutasson, mint valami rongyos kislány?
Aznap este először vesztem össze igazán komolyan Gáborral. Könnyek között próbáltam megértetni vele, hogy nem vágyom erre a százfős, idegenekkel teli felhajtásra, ahol mindenki engem bámul majd, mint egy kiállított tárgyat.
– Anna, ne csináld már a jelenetet – felelte unottan, a tévéről le sem véve a szemét. – Anyának igaza van. Ezek fontos emberek, hasznos kapcsolatok. Kibírsz egy estét, és utána minden ajtó megnyílik előttünk.
A szervezés végül teljesen felőrölt. Katalin minden apró részletbe beleszólt. A könnyű, lágy esésű ruhámat azonnal elutasította, és rám erőltetett egy súlyos, uszályos, túlméretezett kreációt.
– Na, ez már rangot sugároz! – bólogatott elégedetten a próbán. – Az a másik inkább hasonlított egy olcsó hálóingre.
De a legnagyobb csapás három nappal az esküvő előtt ért bennünket.
Katalin késő este hívta fel anyát. A hangja mézes volt, de a szavai mögött hideg számítás lapult.
– Drága Erzsébet, sajnos kellemetlen helyzetbe kerültem… Az adóhatóság zárolta a cégem számláit egy vizsgálat miatt. Jelenleg egyetlen szabad forintom sincs. Az étterem viszont követeli a fennmaradó, tetemes összeget a lakomára, különben mindent lemondanak. Önöknek kellene rendezni a teljes hátralékot.
– A teljeset? – anya hangja megremegett. – De hát az óriási pénz! Mi azt nem tudjuk előteremteni…
– Akkor értesítsék a vendégeket, hogy elmarad az esküvő – vágta rá hűvösen Katalin. – Mondják meg mindenkinek, hogy a menyasszony szüleinek nem futotta a saját lányuk ünnepére. Kíváncsi vagyok, utána hogyan néznek majd az emberek szemébe.
Aznap éjjel a konyhánkban gyógyszerszag terjengett. A szüleim némán ültek az asztalnál a sárgás fényű lámpa alatt. Reggel apa elővette a mappát, amelyben a telkünk papírjait őrizte – azt a kis hétvégi házat, amit tizenöt éven át építgetett a két kezével. Bement a bankba, és uzsorakamatra hitelt vett fel rá.
– Apa, kérlek, ne tedd! Mondjuk le az egészet! – zokogtam, amikor megláttam az arcát, amely egyetlen éjszaka alatt megöregedett.
– Nem – felelte szigorúan, miközben a szerződést visszacsúsztatta a dossziéba. – A lányom méltósággal megy férjhez. Nem engedem, hogy az a nő belénk törölje a lábát.
Gábor csak bosszúsan forgatta a szemét, amikor számon kértem rajta a történteket.
– Mit csináljak? Anyának most nehéz időszaka van. Apád rendes volt, kisegített. A nászajándékokból úgyis visszajön az ára, ne dramatizálj már! – legyintett.
Egyetlen együttérző szót sem kaptam tőle. Mintha természetes volna, hogy egy idős ember adósságba veri magát az ő kényelméért.
És most, a hivalkodó étterem forró lépcsőjén állva végignéztem, ahogy az a férfi, akiért apám feláldozta a jövőjét, undorodva félresöpri őt az útból.
– Gábor – szólaltam meg halkan, miközben bennem jeges nyugalom terült szét. – Mit műveltél az imént?
– Ugyan már – rántotta meg ingerülten a vállát. – Gyűrött a zakója, és őszintén szólva úgy festenek, mint szegény rokonok anya cégvezetői mellett. Először készítsünk képeket egy megfelelő, rangos társasággal, aztán majd velük is fotózkodunk, jó lesz az a ti családi albumotokba.