– Megkérhetném, hogy ne álljanak bele a képbe? Menjen inkább arrébb, mondjuk a pillér mögé, teljesen szétesik a kompozíció – sziszegte Gábor ingerülten, és finoman, de határozottan odébb tolta az édesapámat a túláradó virágdísz alatt.
Apám, István, zavartan pislogott. Megpróbálta elegyengetni az ünneplő zakója ujját – azt az egyetlen darabot, amit különleges alkalmakra tartogatott, s amely szűken feszült a vállán. Anyám, Erzsébet, mellette állt, és idegesen gyűrögette a régi bőrtáskájának szíját. Ők ketten, akik minden tartalékukat feláldozták ezért a napért, engedelmesen hátrébb húzódtak, és a hatalmas, rózsákkal teli dézsák mögé rejtőztek.
Gábor közben gondosan eligazította a tökéletes szabású szmokingja hajtókáját, majd átkarolta az anyját. Katalin asszony, akinek nyakán és csuklóján súlyos aranyékszerek csillogtak, büszke tartással fordult a trendi fotós felé.
A nyári hőség szinte megolvasztotta az aszfaltot az elegáns vidéki klub parkolójában. A levegőben összekeveredett a hajlakk édeskés illata, a luxusautók kipufogógáza és a tortakrém émelyítő aromája. A jelenet közepén álltam, a menyasszonyi ruhám kemény fűzőjében alig kaptam levegőt, és annak a férfinak az arcélét figyeltem, akihez negyedórával korábban mentem feleségül. Abban a pillanatban minden a helyére kattant bennem.
Pedig amikor megismerkedtünk, Gábor maga volt a megtestesült biztonság. Egy barkácsáruházban futottunk össze: képtelen voltam megmozdítani a csempével megrakott bevásárlókocsit, ő pedig szó nélkül mellém lépett, és erős kézzel átvette a fogantyút. Határozott volt, magabiztos, mindig tudta, mit kell tenni. Nekem, aki egy esztergályos és egy ápolónő lányaként nőttem fel, ez a céltudatosság az érett férfi felelősségvállalásának tűnt.
A leendő rokonság valódi arca a lánykérés napján kezdett kirajzolódni. Katalin, a több patikát birtokló üzletasszony, ahhoz szokott, hogy utasításokat osztogasson. Amikor belépett a mi apró, de makulátlan lakásunkba – ahol anyám híres, gőzölgő borscsának illata lengte be a levegőt –, úgy nézett körül, mintha közegészségügyi ellenőr volna.
– Elég sötét ez az előszoba – jegyezte meg köszönés helyett, miközben megvetően végigmérte a kopott tapétát. – Gábor itt biztosan nem férne el rendesen.
Az asztalnál alig evett valamit. A házi készítésű kocsonyát félretolta, majd a drága táskájából előhúzott egy vaskos határidőnaplót, és határozott mozdulattal az asztalra tette.
– Nos, kedves leendő rokonok – kezdte, miközben hosszú, lakkozott körmével az asztallapot kopogtatta. – Az egyetlen fiam esküvőjét a „Erdei Korona” klubban tartjuk. Ott jelen lesznek fontos üzleti partnereim és néhány befolyásos ember a hivatalból is. Körülbelül száznegyven meghívottal számolunk.
Apám félrenyelte a teát, anyám pedig lesütötte a szemét, és kérges kezét nézte.
– Katalin asszony – szólalt meg apám nyugodtan, de határozott hangon. – Mi egyszerű emberek vagyunk. A fiatalokkal egy meghitt, kis létszámú vacsoráról beszéltünk egy barátságos étteremben. Egy ilyen nagyszabású rendezvényt nem tudunk finanszírozni. Nincsenek ekkora megtakarításaink.
– Ugyan, kérem! – legyintett a leendő anyósom, és a vastag karkötői csilingelve ütődtek össze. – Tisztában vagyok a lehetőségeikkel. Éppen ezért a költségek nagy részét magamra vállalom.