…különösen azokban, akik túlságosan gyakran szeretnek mások pénztárcájában turkálni.
A dolgozószobában a falba épített széfhez léptem, és kivettem belőle azt a dossziét, amelyet mindig magamnál tartottam utazáskor. Végighúztam az ujjam az útlevelem gerincén, mintha ezzel is megerősíteném magamban a döntést.
– Csomagolj – vetettem oda Gábornak ellentmondást nem tűrő hangon. – A legkorábbi járattal hazamegyünk. Majd meglátjuk, mit is „íratott át” pontosan.
A repülőn egy percet sem aludtam. Újra és újra magam előtt láttam Krisztinát, ahogy anyám konyhájában sürög-forog, kinyitja apám könyvszekrényét, és idegenként, mégis birtokosként ér hozzá mindenhez. A düh ott lüktetett a torkomban, de a harag mögött hideg, számító nyugalom húzódott meg. Tudtam valamit, amiről ők ketten mit sem sejtettek. És ez a tudás erősebb volt bármilyen kiabálásnál.
Miskolc szürke égbolttal és apró, metsző esővel fogadott bennünket. A törökországi forróság után ez a csípős hűvösség szinte jótékonyan hatott – lehűtötte a gondolataimat, és élesebbé tette a figyelmemet. Gábor az egész taxizás alatt hallgatott, szinte belepréselte magát az ülés sarkába. Láttam, ahogy percenként a telefonjára pillant, mintha valami csodaüzenet érkezne, ami megkíméli a közelgő megaláztatástól.
Nem mentünk be a városi lakásunkba. Megkértem a sofőrt, hogy egyenesen Visegrádra vigyen, a zártkerti telekre. Ahogy közeledtünk, a mellkasom egyre szorosabb lett. Az a földdarab nem puszta ingatlan volt, hanem a szüleim emléke, amelynek megőrzésére felesküdtem.
A kerítés előtt ott állt Krisztina öreg Ladája. A kapu tárva-nyitva, pedig tavaly májusban én festettem le gondosan. A makulátlan gyepen üres faszénes zsákok hevertek, mellettük koszos nyársak. A ház nyitott ablakain keresztül harsány, ízléstelen zene bömbölt ki, túlharsogva az eső kopogását.
Kiszálltam az autóból, és határozott léptekkel a kiskapuhoz mentem. Új lakat lógott rajta – masszív, fényes, idegen. Krisztina tehát nem blöffölt: valóban kizárt a saját házamból.
– Krisztina! Gyere ki azonnal! – kiáltottam, és ököllel rávágtam a fémre. – Nyisd ki, különben rendőrt hívok!
A zene csak hosszú percek múlva halkult el. Körülbelül tíz perc telt el, mire a bejárati ajtó lassan kinyílt. A tornácra Krisztina lépett ki – az én vastag, frottír fürdőköpenyemben, amit a szaunázáshoz tartottam ott. A kezében egy pohár volt, benne abból a gyűjtött borból, amelyet az évfordulónkra tettem félre.
– Nahát, megjöttetek? – húzta el a száját, és esze ágában sem volt lejönni. – Nem túl korán? Még egy hét szabadságotok lett volna. Elfogyott a pénz?
– Vedd le a köpenyemet, és nyisd ki a kaput – feleltem halkan, bár belül forrtam. – Amit csinálsz, az törvényellenes. Ehhez a házhoz nincs jogod.
– Te gondolod így, Anna – kortyolt bele színpadiasan a borba, majd közelebb lépett a kerítéshez. – A jog viszont mást mond. Gábor, meddig bújsz még mögé? Gyere csak, mondd el szépen a feleségednek, mit írtál alá.
Gábor végül kiszállt a taxiból, és odavánszorgott. Összeroskadt vállai, kerülő tekintete mindent elárult. Krisztina a rácsok között átnyújtott egy olcsó műanyagba laminált papírt.
– Tessék, okos könyvelő – mondta gúnyosan. – Az ajándékozási szerződés másolata. Tegnap iktatták az illetékes hivatalban. Gábor aláírta a régi, általad adott meghatalmazással.
Átvettem a dokumentumot. A kezem nem remegett, de a sorok összefolytak előttem. Ott volt Gábor aláírása és a hivatalos pecsét. Krisztina résen volt: az öt éve kiállított általános meghatalmazás, amit a földügyek intézésére adtam a férjemnek, formailag még érvényben volt.
– A nevemben ajándékoztad el a szüleim házát? – fordultam Gáborhoz. – Egy olyan papírral, amit elfelejtettünk visszavonni?
– Azt mondta, csak valami kedvezmény miatt kell… – hebegte, hátrálva. – Hogy így kevesebb adót fizetünk. Nem hittem, hogy tényleg…
– Gondolkodni kellett volna! – csattant fel Krisztina. – Elég volt, hogy mindig te dirigáltál, Anna. Most én vagyok itt az úr. Fogd a mamlasz férjedet, és menjetek vissza a városba. A cuccaitokat összepakoltam négy zsákba, a fészer mögött vannak.
Azzal sarkon fordult, csípőjét ringatva indult vissza a házba az én köpenyemben. A cinizmus netovábbja volt: még csak nem is próbálta titkolni, hogy saját testvérét vezette félre. Az ő fejében mindez valamiféle „igazságtétel” volt.
Én pedig lassan a fészer irányába fordítottam a tekintetem.