Aznap a tenger szinte valószerűtlenül türkizkék volt, pont olyan, mint az utazási katalógusok címlapján. A napágyon feküdtem, szalmakalapom karimáját az arcomra húzva, és hagytam, hogy a török nap lassan kiégesse belőlem az egész éves fáradtságot. Öt év után először engedtem meg magamnak egy rendes, kéthetes szabadságot.
A strandtáskába süllyesztett telefonom ideges csörgésbe kezdett. Bosszúsan felsóhajtottam. Krisztina hívott – a sógornőm, Gábor húga.
Ő maga volt a két lábon járó káosz. Az örök „adj kölcsön”, az örök „neked miért jut minden, nekem miért semmi”. A kapcsolatunk leginkább egy fagyos fegyverszünetekkel tarkított hidegháborúra emlékeztetett, amely a családi ebédeken ideiglenes békévé szelídült – olyankor igyekeztem a lehető legtávolabb ülni tőle.
– Igen? Történt valami? – kérdeztem csukott szemmel, lustán. Gábor a klimatizált szobában maradt, így kénytelen voltam én felvenni.
– Hogy történt-e? De még mennyire! – Krisztina hangja szinte vibrált az önelégült izgalomtól. – Gratulálhatsz nekem, Anna! Végre igazság született!
Felültem. A gyomrom összerándult. Az ő szótárában az „igazság” általában azt jelentette, hogy tőlem kerül át hozzá valami.
– Miről beszélsz?
– A visegrádi nyaralóról! A családi házról! – szinte visított. – Amit te szépen megszereztél magadnak a szüleitek halála után. Na, most figyelj: az a ház már az enyém. Átírattam a nevemre. Hivatalosan. Vissza se kell menned, a zárakat lecseréltem.
Egy pillanatra megszédültem. A percekkel korábban békés tenger hirtelen sötétnek és fenyegetőnek tűnt.
– Mit jelent az, hogy átírattad? – kérdeztem jeges hangon. – Elment az eszed? Az a ház az én szüleimé volt. Semmi közöd hozzá.
– Dehogyisnem! A bátyám tíz évig gürcölt ott! Akkor nekem is jár belőle rész! A papírok nálam vannak. Gábor aláírt mindent. A régi meghatalmazás pont jókor jött, ahol kellett, ott megkentük, akit kellett. Te csak napozgass nyugodtan, én pedig mostantól tulajdonos vagyok. A cuccaidat majd kirakom a sufniba, ne aggódj.
A vonal megszakadt. A kijelző elsötétült, én pedig remegve bámultam rá.
A visegrádi ház… fájdalom és menedék egyszerre. Egy régi, könnyűszerkezetes épület, amelyet apám a kilencvenes években a saját kezével húzott fel. Minden gerenda az ő munkáját őrizte. Amikor meghaltak a szüleim, az a hely maradt az egyetlen kapaszkodóm. Az örökségem teljes összegét és minden megtakarításomat beleforgattam: bevezettettem a gázt, rendbe hozattam az épületet, a gazos telket virágzó kertté alakítottam.
Gábor valóban dolgozott ott – hétvégenként, amikor rászorítottam. Többször azonban inkább sütögetett és sört ivott a barátaival, miközben én a földdel bíbelődtem. Krisztina pedig leginkább akkor tűnt fel, amikor kész volt az ebéd, és lehetett kritizálni az új rózsatöveimet, irigyen összepréselt szájjal. „Nektek könnyű, örököltetek. Én meg egy kétszobás lakásban nyomorgok a gyerekkel” – ez volt a refrénje.
Felugrottam, a kalapot és a törölközőt is a homokban hagyva, és a szálloda felé rohantam.
Gábor az ágyon hevert, a televíziót bámulta. Amikor meglátta az arcomat, azonnal megértette, miről van szó, és ösztönösen a párnába süppedt.
– Tudtál róla? – nem kiabáltam, de a hangom élesebb volt bármilyen ordításnál.
– Anna, kérlek… – hebegte. – Krisztina teljesen kimerült. Neki tényleg nagyobb szüksége van rá. Nekünk ott a lakás, de neki és a fiának kell a levegő… Azt mondta, csak a nyárra…
– Azt mondta, hogy a saját nevére íratta! Felfogod, mit jelent ez? Mit írtál alá?
– Nem olvastam végig… Azt hittem, csak egy hozzájárulás a használathoz. A testvérem, nem mondhattam nemet, amikor sírt…
Néztem a férfit, aki negyvenévesen is ugyanaz a befolyásolható öcs maradt. Előttem nem egy társ ült, hanem egy gerinctelen massza.
Szó nélkül elkezdtem bedobálni a ruhákat a bőröndbe. A pihenésnek vége volt. Ez már nem családi vita, hanem háború. Krisztinát ismertem: ha egyszer rátette valamire a kezét, nem engedte el könnyen. Évek óta érlelődött benne az irigység, minden újonnan ültetett rózsatő csak olaj volt a tűzre.
Egyetlen dolgot azonban nem számolt bele a tervébe. Azt hitte, még mindig az a régi Anna áll vele szemben – az engedékeny, jóhiszemű változat. Azt nem vette figyelembe, hogy tíz év főkönyvelői munka egy nagy építőipari cégnél megtanította az embert néhány alapvető szabályra. Például arra, hogy soha ne bízzon vakon még a rokonokban sem, különösen azokban, akik túlságosan gyakran szeretnek mások pénztárcájában turkálni.