A tekintetem lassan a fészer mögött heverő zsákokra siklott. Az átlátszó műanyagon keresztül tisztán kivehető volt a kedvenc takaróm mintája, és anyám hímzett párnáinak színes sarka is elővillant. A repülőút alatt bennem fortyogó indulat hirtelen jeges nyugalommá dermed. Krisztina azért érezte magát győztesnek, mert tudott a meghatalmazásról.
Csakhogy egy apró részletről nem volt tudomása.
Még az indulásunk előtt egy héttel különös nyugtalanság vett rajtam erőt. Krisztina túl sokszor kérdezgette Gábort a telekhatárokról, a tulajdoni lapról, arról, pontosan hogyan van bejegyezve az ingatlan. A könyvelői beidegződésem – az a makacs szokás, hogy minden szám mögé benézek – nem hagyott nyugodni. Felléptem az állami ügyintézési portálra, és ellenőriztem a tulajdoni adatokat.
Most elővettem a táskámból a tabletemet, és beléptem a saját fiókomba. Gábor mellettem állt, szinte levegőt sem mert venni. Látta, ahogy megnyitom a földhivatali értesítések mappáját.
– Krisztina! – szóltam élesen. – Gyere csak vissza. Van itt valami, amit jobb, ha te is hallasz.
A sógornőm a tornácon torpant meg. Féloldalas, fölényes mosollyal fordult felém. Nyilván azt hitte, könyörögni fogok, vagy alkudozni kezdek. Az ő világában mindennek ára van, és most is licitre számított.
– Na mi az? – kiáltott vissza. – Pénzzel próbálkozol? Felesleges. A nyaralót nem adom el. A fiammal itt töltjük a nyarat, aztán talán még Márkot is idehozom, ha leszerel.
– A papírod semmit sem ér, Krisztina – léptem közelebb a kapuhoz. – Akár bekeretezheted, akár begyújthatsz vele. Jogilag nulla.
Felnevetett, de a hangjában már megremegett valami bizonytalan él. Lesietett a lépcsőn, és a kerítéshez jött, ujjai görcsösen fonódtak a vasrácsra.
– Ezt meg hogy érted? Minden hivatalos! Ott a pecsét, beadtuk, iktatták!
– Iktatták, igen. De nyolc nappal ezelőtt kérelmet nyújtottam be, hogy az ingatlannal kapcsolatban semmilyen tulajdonjogi változást ne lehessen bejegyezni a személyes jelenlétem nélkül. Amíg ez él, minden meghatalmazás automatikusan érvénytelen.
Lassan kifutott az arcából a magabiztosság. Hol a kezében szorongatott iratra, hol rám nézett. Nem tudta hová tenni a helyzetet – túl régóta építgette ezt a tervet ahhoz, hogy elfogadja: egyetlen elektronikus aláírás keresztülhúzta az egészet.
A tablet képernyőjén ott világított az értesítés: „A tulajdonos személyes jelenléte nélküli bejegyzést kizáró kérelem rögzítve.” Szándékosan úgy tartottam, hogy ő is lássa.
– Hazudsz! – sziszegte, de a hangja elcsuklott. – A kormányablakban azt mondták, minden rendben, feldolgozás alatt van! Van róla papírom!
– Feldolgozás alatt volt – feleltem higgadtan, bár belül remegtem a kimerültségtől. – Öt perccel a rögzítés után a rendszer automatikusan elutasította. Amit a kezedben tartasz, az egy érvénytelen ajándékozási szerződés. És ezért még magyarázkodnod kell.
A szomszéd ház felől két alak közeledett: János, akit mindenki csak így hívott a környéken, és a felesége, Ilona néni. Lassan sétáltak, de szemük élénken csillogott – egyetlen szót sem akartak elszalasztani. Gábor rettegett a nyilvános jelenetektől, most mégis a nyilvánosság lett az én legerősebb támaszom.
– Anna, aranyom, mi folyik itt? – kérdezte Ilona néni, kendőjét megigazítva. – Reggel óta Krisztina úgy intézkedik, mintha övé lenne a ház. Csak nem eladtátok?
– Nem adtunk el semmit – válaszoltam hangosan, hogy mindenki tisztán hallja. – Krisztina egy hamis meghatalmazásra hivatkozva próbálta megszerezni a tulajdonomat.
A sógornőm összerezzent. Most már nemcsak bukásról volt szó, hanem megszégyenülésről is. Egy ilyen kis üdülőtelepen a hírnév többet számít bármilyen hivatalos bélyegzőnél.
– Hogy merészelsz ilyet mondani! – üvöltötte túl az esőt. – Én a testvéremet védem! Te mindent a saját nevedre íratsz, őt meg kisemmized!
Gábor eközben a taxiban ült, arcát a kezébe temetve. Nem jött oda. Nem állt mellém, de a nővére mellé sem. Árnyékká zsugorodott a hátsó ülésen.
Én elővettem a telefonomat, és tárcsáztam. A vonal kicsöngött, majd beleszóltam:
– Jó napot kívánok. Szeretnék bejelentést tenni okirathamisítás és jogtalan birtokháborítás miatt.
Krisztina arca elsápadt.
– Te nem vagy normális… – motyogta.
– De igen – feleltem csendesen. – És most már hivatalosan is rendezni fogjuk.
A hívás után megmondták, hogy járőrt küldenek. Letettem a telefont, és a kapu előtt maradtam. A levegő feszültséggel telt meg, a szomszédok suttogva találgattak, Krisztina pedig mozdulatlanul állt a kerítésnél, mintha még mindig remélné, hogy ez az egész csak rossz álom.
Én viszont tudtam, hogy innen nincs visszaút.