…kihűlt, szürke csend maradt utána.
Két órával később megszólalt a telefonom. Gábor volt az. Nem vettem fel. A hívást üzenetek követték, egyre ingerültebb hangnemben. Bűnbánatra számítottam? Egy pillanatig sem.
„Mit műveltél, te idióta?” – írta. – „Nikolettet miattad bent tartják a kapitányságon! Teljesen összeomlott! Holnap kirúgják, felfogod? Egy vacak ékszerért tönkretetted valakinek az életét! Azonnal gyere haza, és vond vissza a feljelentést!”
Vacak ékszer. A nagymamám nyakéke, amelyért egykor emberek kockáztatták az életüket, számára csupán egy darab fém volt. Akkor éjjel értettem meg, hogy kétszáznegyvennyolc napig nem egy társ mellett éltem, hanem valaki mellett, aki bennem legfeljebb kényelmes háztartási kiegészítőt látott.
Másnap reggel akkor mentem vissza a lakásba, amikor tudtam, hogy Gábor dolgozik. Nikolett nem volt otthon – talán a szüleinél vagy valamelyik barátnőjénél húzta meg magát. Nem időztem sokáig. Két bőröndbe belefért az életem: a könyveim, a restaurátori eszközeim és az a bizonyos ékszerdoboz. A konyhaasztalon ott állt a félig megevett rakott étel, amit előző este együtt készítettünk. Ránéztem, és elfogott az émelygés.
A szabadságnak nincs virágillata. Nem tavaszi szellő, mint a regényekben, hanem hideg huzat egy üres lakásban, ahová egyedül kell belépned.
Szobát béreltem egy régi, közös bérházban, a Béke utcában. Magas mennyezetes, kopott falú épület volt, ahol a közös konyhában állandóan sült hal és dohos újságpapír szaga keveredett. A múzeumi fizetésem éppen hogy fedezte a lakbért és az alapvető kiadásokat. Éttermi rendelések, új kardigánok – ezekről hosszú időre le kellett mondanom.
Nikolettet valóban elbocsátották. István elvhű embernek bizonyult: a cégénél nem maradhatott az, aki lopott, még ha „családi ügynek” próbálták is beállítani. Nikolett perrel fenyegetőzött, panaszleveleket küldött a múzeumba, azt állítva, hogy besároztam a hírnevét. De Miskolc nem nagyváros; a hírek gyorsan szárnyra kapnak. Egy idő után sehová sem hívták dolgozni. Visszaköltözött a szüleihez a megyébe, majd fél év múlva Gábor dühös levelet küldött: „Vivien antidepresszánsokon él, az anyja ágynak esett a vérnyomása miatt. Elégedett vagy, restaurátornő?”
Nem voltam elégedett. Csak végre kaptam levegőt.
István egyszer felkeresett a bérelt szobámban. Körbenézett a málló tapétán, a keskeny ágyon, és komolyan felajánlotta, hogy vesz nekem egy lakást.
– Marina, rokonok vagyunk. Tartozom ennyivel apám emlékének.
– Nem, István bácsi – feleltem mosolyogva. – A nyaklánc visszakerült hozzám, ez elég. Ha megvásárolná nekem az életemet, megint csak valaki tartozéka lennék. Most kezdem megtalálni önmagam.
Nem erősködött. Annyit tett, hogy segített elnyerni egy szakmai ösztöndíjat Veszprémben. De nem csodát kaptam, hanem munkát: napi tizenkét órát az archívumokban, amitől estére sajgott a hátam, és könnyezett a szemem.
A válóper kilenc hónapig húzódott. Gábor minden kanálért harcolt. Még azt a szekrényt is felezni akarta, amelyet az én szüleim pénzéből vettünk. A tárgyalóteremben hálátlan kígyónak nevezett, miközben az anyja, Erzsébet, a folyosón hangosan siránkozott „szegény kis Nikolett” elvesztegetett jövőjén.
A győzelmem csendes volt, és súlyos ára volt.
Elveszítettem egy családot, amelyről kiderült, hogy valójában sosem volt az enyém.
Az idegességtől két fogam tönkrement; drága implantátumokra kellett spórolnom, még a jó kávéról is lemondva.
Katalin, a legjobb barátnőm, idővel eltávolodott. Kényelmetlen volt számára meghívni engem olyan összejövetelekre, ahol Gábor barátai is megfordulhattak. Egyszerűbb volt nem állást foglalni – és ehhez az is hozzátartozott, hogy lassan kikopok az életéből.
Eltelt másfél év.
Most a kis szobámban ülök. Az asztalon, a lámpa fényében ott pihen a nyaklánc. A zafírok mélyen és hallgatagon csillognak. Ritkán viselem. Emlékeztet rá, hogy az igazságnak súlya van – és ez a súly néha majdnem agyonnyom.
Éjszakánként, amikor a bérházban elcsendesednek a léptek, rám tör a magány. Eszembe jutnak a régi tervek Gáborral, a közös házról szőtt álmok. Aztán felidézem Nikolett tekintetét a céges estén, és a fölényes mondatot: „Szebb vagyok.”
A tükör elé állok. A szemem sarkában mélyebbek a ráncok, lefogytam, a hajamat mindig szigorú kontyba tűzöm – így praktikus a munkához. Nem lett belőlem sikeres üzletasszony. Ugyanaz a restaurátor vagyok, aki fizetésig számolgatja a forintokat. De amikor este elfordítom a kulcsot a saját ajtómban, már nem rezzenek össze idegen léptektől.
Az életemből eltűntek a tolvajok. Azok is, akik köveket lopnak, és azok is, akik a lelket fosztják ki.
Talán ez az egyetlen győzelem, amely valóban számít.