A mikrofonhoz István lépett. Magas volt, ezüstös hajú, és olyan átható tekintete volt, amely mintha rétegenként hántotta volna le az emberről a szerepeit. Röviden beszélt a vállalat tízéves sikertörténetéről, az elért eredményekről, majd amikor befejezte, lejött a színpadról, és lassan végigsétált a termen, kezet fogva az alkalmazottakkal.
Nikolett szinte remegett az izgalomtól. Kihúzta magát, megemelte az állát, és finom mozdulattal úgy igazította meg a nyakláncot, hogy a középső medál pontosan a kulcscsontja közé essen. Várakozó mosolya feszült volt, mint egy kifeszített íj. István komótosan haladt, egy-egy biccentéssel üdvözölve az embereket, mígnem megállt előtte.
— Jó estét, István úr — csilingelte Nikolett, és kecses félmeghajlással köszöntötte. — Igazán pompás rendezvény, nem gondolja?
István udvariasan elmosolyodott, már éppen továbbindult volna, amikor a tekintete megakadt a nő nyakán. Megtorpant. A mosoly lassan eltűnt az arcáról, helyét feszült figyelem vette át.
— Elnézést… — lépett közelebb, szinte túllépve a személyes tér határát. — Honnan került önhöz ez az ékszer?
Nikolett arca felragyogott. Félreértette az érdeklődést: elismerésnek hitte.
— Családi örökség — felelte büszkén. — A nagymamám nemesi származású volt, az övé volt ez a nyakék. Egyedi darab, egy párizsi mester kézzel készítette…
István nem reagált a magyarázatra. Vonásai megkeményedtek. Óvatosan, két ujjal megemelte a medált, mintha törékeny tárgyat vizsgálna.
— Nemesi família? — kérdezte halkan. A hangja mégis úgy hasított a levegőbe, hogy körülöttük mindenki elnémult. — Nikolett… mi is a teljes neve?
— Viktorovna — suttogta a nő, és láthatóan elsápadt.
— Nos, Nikolett Viktorovna, ennek a darabnak meglehetősen különös múltja van. Ismerem minden apró részletét. Régóta támogatom a múzeum restaurátor műhelyeit, és a város története a szenvedélyem.
Olyan csend telepedett a teremre, hogy még a pezsgőspoharakban felszálló buborékok halk pattanása is hallatszott. Nikolett mozdulatlanul állt.
— Ezt a nyakéket 1920-ban készítették László professzor megrendelésére, a felesége számára — folytatta István. — A harmincas években a család a múzeum alapítványának adományozta, majd a negyvenes években, különleges érdemek elismeréseként, visszakerült hozzájuk. Van rajta egy gravírozás. Bizonyára tudja, mi áll rajta, ha valóban az ön családjáé volt.
Nikolett ajkai elnyíltak, de hang nem jött ki rajtuk. Nehezen nyelt egyet.
— Egy… egy monogram — hebegte.
— Nem — vágta rá István. Megfordította a medált, hunyorítva olvasta fel: — „Máriának, akinek fénye minden drágakőnél ragyogóbb. A hálás Miskolctól, 1945.”
Felemelte a tekintetét.
— Az édesanyámat Máriának hívták. Orvos volt egy evakuációs kórházban, és életeket mentett a háború alatt. Ezt az ékszert az apám adta neki a győzelem napján. Tizenöt évvel ezelőtt pedig betörtek a házunkba, és elvitték többek között ezt is.
Nikolett térdei megremegtek. Arca szürkés árnyalatot öltött, a kövek a nyakán apró, ideges koccanásokkal ütődtek egymáshoz.
— Én… nem tudtam… nekem adták… — dadogta.
— Ki adta? — fordult István a jelenlévők felé. — Ki juttatta ehhez az asszonyhoz a lopott családi ékszert?
Kiléptem az oszlop árnyékából. A kezem már nem reszketett. Belül jeges nyugalom terült szét bennem.
— Az a nyaklánc az enyém, István úr — mondtam, egyenesen a szemébe nézve. — A nagymamámtól örököltem, aki az ön édesanyjának a testvére volt. Anyám, Anna mindig azt mesélte, hogy a háború után a család két ágra szakadt, és megszakadt a kapcsolat.
István végigmért. Látta a kopott kabátomat, a restaurátori munkától érdes kezemet.
— Te vagy Eszter? Anna lánya? — kérdezte, és a hangjából eltűnt a korábbi acélos él.
— Igen. Ő pedig a férjem húga. Engedély nélkül vette ki a dobozomból. Azt mondta, neki jobban „jár”, mert szebb.
Egy órával később Nikolett a „Grand Hall” biztonsági irodájában ült, miközben a rendőrség jegyzőkönyvet vett fel. A sminkje csíkokban folyt az arcán, könyörgött, hogy ne tegyek feljelentést. De számára nem ez volt a legfájdalmasabb. Hanem a kollégák tekintete, akik mindent láttak. A diadal, amelyre készült, nyilvános megaláztatásba fordult.
Aznap éjjel nem mentem haza a közös lakásunkba. Miközben Nikolett vallomást tett, és István — aki kiderült, hogy távoli nagybátyám — némán cigarettázott az épület előtt, taxit hívtam, és a barátnőmhöz, Katához mentem. Nem sírtam. Olyan érzés volt bennem, mint amikor a tűz már mindent elemésztett, és utána csak a hamuszürke, kihűlt pusztaság marad.