Ha valaki nem tudta, mit kell keresnie, talán észre sem vette volna. De aki ismerte a titkot, annak egyetlen pillantás is elég volt.
— Gábor! — rontottam be a nappaliba. — Elvitte. A húgod elvitte a nyakláncomat. Egyszerűen ellopta!
A férjem még csak felém sem fordult. A televízióban futballmeccs ment, a kommentátor hangja betöltötte a szobát.
— Ugyan már, Eszter, ne dramatizálj — legyintett. — Három óra múlva visszahozza. Miért csinálsz ekkora ügyet belőle?
— Nem nyúlhat a dolgaimhoz! — csattantam fel. — Ez anyu emléke! És különben is, ez lopás!
— Jaj, kezdődik… — sóhajtott fel ingerülten. — Vegyél be valamit, nyugodj le. Mindig túlreagálod. Felvett egy kis ékszert, na és?
A tarkóját bámultam, ahogy a képernyő fénye meg-megvillant rajta, és hirtelen kristálytisztán megértettem valamit: ebben a házban én nem létezem. Sem az érzéseim, sem a múltam, sem a határaim. Csak egy szerep vagyok, aki főz, mos, és csendben eltűri Nikolett jelenlétét.
Abban a percben döntöttem el, hogy nem fogok ölbe tett kézzel várni.
Tudtam, hol tartják a céges rendezvényt. A Grand Hall autóval alig húsz percre volt. Nem jelenetet akartam rendezni. Csupán visszaszerezni, ami az enyém. Azt viszont még nem sejtettem, hogy István, a SibTechno vezérigazgatója nem csupán egy régimódi, szigorú férfi. És azt sem, hogy azt a nyakéket talán jobban ismeri, mint maga Nikolett.
Reszkető kézzel húztam fel a csizmámat. Gábor utánam kiáltott valamit, de már nem figyeltem. A fejemben csak egyetlen mondat visszhangzott, amit Nikolett a folyosón vetett oda nekem: „Szebb vagyok.”
A szépség becsület nélkül nem több, mint csillogó csomagolópapír egy üres dobozon. És aznap este ez a doboz ki fog nyílni.
A taxi a Grand Hall ragyogó bejárata előtt tett ki. Óriási üvegajtók, egyenruhás portások, egymás után érkező luxusautók. A járdán álltam a régi kabátomban, amelyet már kétszer is átalakíttattam a szabónál, és úgy éreztem magam, mintha kirakatba tettek volna, minden védelem nélkül. A márciusi szél a Duna felől a gallérom alá kúszott, mégis belül perzselő forróság égett bennem.
Bejutni könnyebb volt, mint gondoltam. Annyian voltak, hogy egy egyszerű öltözetű nő senkinek sem tűnt fel — talán személyzetnek vagy elkésett futárnak néztek. A hatalmas terem aranyfényben úszott, a levegőben drága szivar és még drágább pezsgő illata keveredett.
Szinte azonnal megláttam őt. Nikolett a társaság középpontjában állt, kezében karcsú pohár, amelyből rózsaszín koktélt kortyolt. Elektromoskék ruhája szinte világított, de engem csak a nyaka érdekelt. A fehér bőrön ott ragyogtak a zafírok. A kristálycsillárok fényében élőnek tűntek, mélynek és fenyegetőnek.
— Jaj, Niki, micsoda nyakék! — lelkendezett egy rózsaszín ruhás nő. — Ugye antik darab? Hihetetlenül finom munka!
— Igen — vont vállat könnyedén Nikolett, mire a kövek finoman megcsillantak. — Családi örökség. A dédnagymamánktól száll anyáról lányra. Felbecsülhetetlen érték. Kicsit féltem felvenni, de István kérte, hogy ma mindenki a legjobb formáját hozza.
Egy oszlop mögött álltam, ökölbe szorított kézzel. Családi örökség? Az ő dédnagyanyja, a néhai Ilona, egész életében egy szövödében dolgozott, és egyetlen ékszere egy réz karikagyűrű volt — azt is Gábor adta be a zálogházba évekkel ezelőtt.
A hazugság legnagyobb aljassága az, hogy mindig magabiztosabban hangzik, mint az igazság. Az igazság csendes. Nem kiabál, nem kér tapsot.
Elindultam felé. Egy lépés. Még egy. A régi csizmám tompán koppant a fényes parkettán. Amikor már csak néhány méter választott el minket, Nikolett észrevett. A pohara megremegett a kezében, egy csepp ital az ujjára fröccsent.
— Te meg mit keresel itt? — sziszegte, gyorsan kilépve a kollégái köréből, és elém állva a svédasztal mellett. — Megőrültél? Menj haza azonnal, lejáratsz minket!
— Vedd le — mondtam halkan, de határozottan. — Most azonnal. Add vissza, és elmegyek.
— Álmodj csak! — húzta ki magát, a magas sarkú cipője miatt jóval fölém tornyosulva. — Rajtam százszor jobban mutat. És különben is, Gábor beleegyezett. Közös a családban minden. Tűnj el, mielőtt szólok a biztonságiaknak. Múzeumszagod van, Eszter. Ne rontsd el az estém.
Hátat fordított, tökéletes tartással, és újra mosolyogva fordult a közeledő férfiak felé.
Én mozdulatlanul álltam, a tarkóját figyelve, és éreztem, hogy bennem valami végleg felébredt. Nem akartam kiabálni. Nem volt rá szükség. Tudtam, mi van a medál hátoldalára vésve.
Abban a pillanatban elhalkult a zene, és a mikrofonhoz egy magas, ősz férfi lépett.