Kétszáznegyvennyolc nap. Pontosan ennyi ideje éltem egy fedél alatt Nikolettel, a férjem, Gábor húgával. Minden egyes nap olyan volt, mintha valaki lassan, élvezettel dörzsölné a nyers bőrt csiszolópapírral. Abban az évben Miskolcon különösen metsző volt a tél, a külvárosi, kétszobás panellakásunk pedig inkább hasonlított egy levegőtlen ketrecre, mint otthonra. A falakba beette magát Nikolett émelyítő parfümjének illata és az odaégetett krumpli szaga, amit akkor dobott a serpenyőbe, amikor nem volt kedve ételt rendelni.
Én a helytörténeti múzeum restaurátoraként dolgoztam. Az életem finom sörtéjű ecsetekből, nagyítólencsékből és az archívumok mély csendjéből állt. Gábor gyakran tréfálkozott azzal, hogy „poros” a világom, de Nikolett nem viccelt. Ő egyszerűen lenézett. A feltűnő, mindig makulátlan külsejű szőkeség, aki saját bevallása szerint „elit marketingben” dolgozott – valójában egy nagy informatikai cégnél volt telefonos értékesítő – úgy tekintett rám, mint a bátyja mellé csomagolt fölösleges tartozékra.
– Eszter, nézz már magadra – lépett be a konyhába, miközben én épp a rakottast szedtem tányérokra. – Már megint az a szürke kardigán. Harminckét éves vagy, de úgy festesz, mint a saját dédnagymamád. Tudod egyáltalán, milyen nap van ma?
– Egy átlagos csütörtök este – feleltem anélkül, hogy ránéztem volna. Odabent azonban már mocorgott bennem a jól ismert, csendben fortyogó vulkán. Soha nem adtam hangot neki. Hallgattam. Mindig.
– Neked talán az! – fordult meg a tengelye körül, megigazítva a rikító, elektromoskék miniruháját. – A MiskolcTech ma ünnepli a tízéves jubileumát. A Grand Hallban! Ott lesz maga István is.
Gábor ekkor csoszogott be a konyhába, agyonnyúlt melegítőnadrágban, és csak hümmögött.
– Nikolett, azért vigyázz ezzel az Istvánnal. Régi vágású fickó, nem akárki.
– Ugyan már, ne zsörtölődj! – legyintett, majd hirtelen megakadt a tekintete a nyakamon. Pontosabban azon, hogy nem volt rajta semmi. – Eszter… hol van az a régi nyakláncod? Tudod, az a sötétkék köves, különös mintázatú darab. A múlt héten tisztítottad.
A gyomrom jeges görcsbe rándult. A nagymamám nyakéke. Nem egyszerű ékszer volt, hanem családi örökség: egy ismeretlen mester munkája a huszadik század elejéről. Az idő patinájától megsötétedett ezüst és mélykék zafírok, amelyek félhomályban szinte feketének tűntek.
– A dobozában – válaszoltam szárazon. – A szobámban.
– Tökéletesen passzolna a ruhámhoz – lépett közelebb, és megcsapott a túl édes vaníliaillat. – Kölcsönadod estére? Csak ma. Úgysem hordod. Ott porosodik, miközben te ezekben a szürke rongyokban jársz.
– Nem, Nikolett. Értékes és sérülékeny darab. Nem adom oda.
A szeme összeszűkült, az arca egy pillanat alatt megkeményedett.
– Sajnálod tőlem? A saját családodtól? Hallod ezt, Gábor? Nem tekint rokonnak!
A férjem sóhajtva bámulta a tányérját.
– Ugyan, Eszter, ne csináld már. Hadd villogjon vele egy estét. Vigyázna rá.
– Azt mondtam, nem – feleltem halkan, de a kezemben megremegett a fakanál.
A legnehezebb a férj rokonságával élni, mert ha nemet mondasz, azonnal kicsinyesnek bélyegeznek. Te vagy az önző, aki „nem tud osztozni”, ők pedig a nagyvonalúak, akik csupán „egy estére” kérnek valamit.
Az indulásig hátralévő egy órában Nikolett tekintete szinte lyukat égetett a hátamba. Csapkodta az ajtókat, a sminkes táskáját a komódra hajította, és félhangosan sziszegte Gábornak, hogy „királynői igényű csóró” vagyok.
– Én szebb vagyok, nekem nagyobb szükségem van rá! – hallottam még a folyosóról, mielőtt bevágta a bejárati ajtót.
Kényszerítettem magam, hogy mély levegőt vegyek. A bennem izzó láva lassan hamuvá csillapodott. Gábor bevonult meccset nézni, én pedig elmosogattam. A víz csobogása elnyomta a gondolataimat, és egy rövid pillanatra azt hittem, ennyivel vége.
Valami azonban nem hagyott nyugodni. Megtöröltem a kezem, és bementem a hálóba. A kis fadoboz a komódon állt, rajta a hímzett terítő. Ismertem minden apró karcolását. Amikor felnyitottam, a szívem kihagyott egy ütemet.
Üres volt.
A bársonnyal bélelt mélyedés, ahol reggel még az ezüst csipkeszerű lánc és a zafírok pihentek, most vakítóan csupaszon tátongott. Nikolett nem elkérte. Ellopta, amíg én a konyhában voltam.
Le kellett ülnöm az ágy szélére, mert remegni kezdett a lábam. Ez az ékszer több volt puszta tárgynál. A középső medál hátoldalán egy vésett felirat állt – olyasmi, amit nem lehetett volna nyomtalanul eltüntetni vagy kimagyarázni, bárki is viselte.