A feszültség végül a folyosón csapott át nyílt összecsapásba. Mária számonkért, szemrehányásokat tett, követelőzött, Eszter pedig pontosan érezte: most érkezett el ahhoz a ponthoz, ahonnan nincs visszaút. Egyetlen döntés, és minden más irányt vesz.
— A mai napnak hibátlannak kell lennie! — csattant fel még egyszer Mária. — Senki sem gondolhatja rólunk, hogy nem tudjuk méltóképpen fogadni a vendégeket!
Azzal sarkon fordult, és úgy vágta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegtek a falak.
Később, amikor a lakásban csend lett, Eszter megpróbált beszélni Gáborral.
— Nem fogom megszervezni ezt az ünnepséget az édesanyád kedvéért — mondta halkan, de rendíthetetlenül.
— Miért fújod fel ennyire? — legyintett a férfi fáradtan. — Anyu csak egy szép napot szeretne. Egyetlen alkalmat igazán kibírhatnál.
— Egyetlen alkalmat? — nézett rá Eszter hitetlenkedve. — Aztán jön a következő, meg az azutáni. Hol a határ, Gábor?
A férfi vállat vont. — Nem tudom. Ő az anyám. Elég kellemetlen lenne visszautasítani.
Ez a mondat mindent eldöntött. Eszterben végleg összeállt a kép: az ő kimerültsége, az ő határai senkit sem érdekelnek igazán.
Az éjszaka végtelennek tűnt. Csak forgolódott, és gondolatban újra meg újra végigjárta a közös éveiket. Felidézte, milyen volt, amikor még partnernek érezte magát — és mikor kezdett észrevétlenül házi alkalmazottá válni, aki mindig készen áll kiszolgálni mások igényeit.
Hajnalban, miközben Gábor még mélyen aludt, Eszter csendben felkelt. Összekészítette az iratait, némi készpénzt tett a táskájába, és pár ruhadarabot hajtogatott össze. Nem kapkodott. Mozdulatai higgadtak voltak, mintha ezt a lépést már régóta tervezte volna.
Felvette a kabátját, végignézett a lakáson — nem nosztalgiával, inkább tiszta fejjel —, majd becsukta maga mögött az ajtót. Ott hagyta a zsivajt, a sértődéseket és a soha véget nem érő vendéglátásokat.
Délelőtt tízkor megszólalt a telefonja. A kijelzőn Mária neve villogott. Eszter felvette.
— Hol vagy? — harsant a hang a vonal túlsó végén. — Hogy voltál képes erre? Ma ünnepelek!
— Boldog évfordulót — válaszolta Eszter nyugodtan. — Kérlek, mondd meg Gábornak, hogy beadom a válókeresetet.
— Tessék? — fulladt döbbenetbe Mária hangja.
— Nem vagyok sem szakács, sem cseléd — tette hozzá Eszter. — Találjanak mást, aki hajlandó éttermet csinálni az otthonából.
Ezzel bontotta a vonalat, majd ki is kapcsolta a készüléket. Lassan végigsétált az utcán, és minden lépéssel könnyebbnek érezte magát. Mintha egy súlyos terhet tett volna le, amelyet túl sokáig cipelt.
A jövő bizonytalan volt, tele ismeretlennel. De ezúttal a saját útja várt rá — egy élet, ahol senki nem parancsolhatja meg, hogyan éljen, és nem várhatja el, hogy mások kívánságai körül forogjon minden napja.
Eszter kihúzta magát, mély levegőt vett, és elmosolyodott. Először hosszú idő után valóban szabadnak érezte magát.