Amikor Eszter visszaért, azonnal megérezte a levegőben a feszültséget. Mária az előszobában várta, arca kipirult az indulattól.
— Ezt mégis hogy képzelted? — támadt rá köszönés helyett. — Ünnep előtt faképnél hagytad a családot!
— Történt valami különös? — kérdezte Eszter higgadtan, miközben letette a táskáját.
— Hogy történt-e? — csattant fel az anyós. — Kénytelenek voltunk ételt hozatni egy étteremből! Felesleges kiadás! Csak mert te úgy döntöttél, eltűnsz!
— Nem eltűntem — javította ki csendesen Eszter. — Szükségem volt egy kis pihenésre.
— Pihenésre? — horkant fel Mária. — És szerinted ki főz ilyenkor? Mindenki a te kosztodhoz van szokva!
Ez a mondat volt az a pont, ahol Eszterben végleg elszakadt valami.
— Miért lenne kizárólag az én dolgom? — kérdezett vissza élesebben. — Másnak nincs keze? Senki nem képes elkészíteni egy vacsorát?
— Mert te értesz hozzá a legjobban! — emelte fel a hangját az anyós. — Ez a feladatod!
— A feladatom az, hogy Gábor társa legyek, nem pedig a család szakácsnője! — felelte Eszter határozottan. — Elegem van abból, hogy természetesnek veszitek, hogy mindenki körül ugrálok. Ennek vége.
A vita hevesen zajlott, a hangjuk betöltötte a lakást. Néhány nappal később Mária már nem járt át hozzájuk. A lakásban szokatlan nyugalom telepedett meg — egyszerre volt idegen és felszabadító.
Eltelt egy hónap. Eszter először érezte igazán, hogy ez az otthon az övé is. Nem kötelességből főzött, hanem mert kedve volt hozzá. Esténként leültek Gáborral beszélgetni, és a korábbi feszültség helyét lassan oldottság vette át. A mindennapok békésebb ritmusban teltek.
Mégis, a lelke mélyén tudta, hogy ez a csend nem tarthat örökké.
Egy este, amikor teával a kezükben a nappaliban ültek, éles csengőszó hasított a levegőbe. Eszter már a hangból sejtette, ki áll az ajtó mögött.
Mária lépett be, magabiztos tartással, mintha mi sem történt volna. Nem várt invitálásra.
— Holnap tartom a jubileumomat — jelentette ki minden bevezetés nélkül. — A vendégeket ide hívom. Itt több a hely. Készíts elő mindent, hogy méltó legyen az alkalomhoz.
Eszter mellkasában forróság lobbant.
— Ez most nem fog menni — mondta lassan, de rendíthetetlenül.
— Tessék? — csapott fel újra az indulat. — Évek óta nálatok ünneplünk! Ez így szokás!
— Ez az otthonunk, nem rendezvényterem — válaszolta Eszter. — És nem vagyok felszolgáló.
— A családi hagyományokat tiszteletben kell tartani! — emelte fel a hangját Mária. — Hálátlan vagy! A fiam befogadott, te pedig így viselkedsz?
— Gábor nem „fogadott be” — felelte Eszter hűvösen. — Közös életet élünk, és közösen döntünk.
A levegő megfeszült közöttük, és mindketten érezték, hogy a következő pillanatban olyan vita robbanhat ki, amely után már semmi sem marad a régiben.