A vendégek jókedvű zsivaja betöltötte a lakást: rokonok hajoltak össze a hosszú asztal fölött, nevetés csattant fel, régi történetek kerültek elő újra és újra. Eszter közben megállás nélkül ingázott a konyha és a nappali között. Tálakat vitt be, üres tányérokat szedett össze, újratöltötte a poharakat, és figyelte, mire van még szükség.
— Eszterkém, kaphatnék még egy szeletet? — szólt oda Gábor egyik nagybátyja.
— Hogyne, máris hozom — felelte kedvesen, bár a talpa szinte égett a fáradtságtól.
Ritkán jutott ideje arra, hogy akár néhány percre is letelepedjen a többiek közé, és egyszerűen csak élvezze az együttlétet. Egyre gyakrabban támadt az az érzése, mintha a saját otthonában alkalmazottként sürögne-forogna.
Látszólag minden rendben zajlott, mégsem múlt el nyomtalanul a folyamatos készenlét. Minden ünnep komoly megmérettetéssé vált: bevásárlólisták, órákig tartó főzés, terítés, majd a végén a mosogatás és rendrakás. A család természetesnek vette a gondoskodását, és eszükbe sem jutott, hogy levegyenek valamit a válláról.
— Ugyan már, minek lábatlankodnék? — hárította el Mária, amikor Eszter segítséget kért az asztal leszedéséhez. — Te olyan ügyesen kézben tartod az egészet!
Az egykor örömteli készülődés lassan feszültséggé alakult benne, és egyre jobban bántotta, hogy az erőfeszítései magától értetődőnek számítanak.
Egy este végül rászánta magát, hogy beszéljen Gáborral.
— Tudod, nekem ez így már túl sok — kezdte óvatosan. — Minden ünnep egy végtelen főzőverseny. Nem lehetne néha máshol találkozni? Vagy legalább megosztani a teendőket?
— De hát miért? — nézett rá értetlenül a férje. — Mindenki odavan a főztödért. Anyu szerint ilyen pitét még sehol sem kóstolt.
— Én viszont elfáradok — válaszolta halkan Eszter. — Néha jó lenne nem házigazdának, hanem vendégnek lenni.
— Ugyan, te szeretsz főzni — legyintett Gábor. — És fantasztikusan csinálod.
A beszélgetés után Eszterben csak az maradt, hogy nem értették meg. Mintha nem társként, hanem állandó szakácsként tekintenének rá. A tavasz közeledtével a kimerültség és az ingerültség egyre inkább úrrá lett rajta. Már nem lelkesedésből állt a tűzhely mellé, hanem puszta kötelességtudatból.
Amikor szóba került, hogy Gábor húga, Júlia hamarosan ünnepli a születésnapját, Eszter előre látta maga előtt a tornyosuló fazekakat és a bevásárlókosarat. A gondolat is leszívta az erejét.
— Tudod mit? — mondta egy este határozottan. — Kiveszek egy hét szabadságot, és hazamegyek a szüleimhez.
— Most? Júlia születésnapja előtt? — ráncolta a homlokát Gábor. — És az ünnepség?
— Megoldjátok nélkülem is — felelte nyugodtan. — Nem dől össze a világ.
Néhány nappal később Eszter már a szülővárosába tartó vonaton ült. Az a hét, amit a gyerekkori otthonában töltött, igazi fellélegzésnek bizonyult: hosszú séták, beszélgetések, gondtalan reggelek emlékeztették arra, milyen érzés egyszerűen csak önmagának lenni. Mire indulnia kellett vissza, újra könnyebbnek érezte a szívét, és abban bízott, hogy a hazatérés után is képes lesz másként alakítani a saját szerepét a családban.