Visszamenjen a szüleihez? De ott sincs már igazán otthona. Az édesanyja és az apja a saját életüket élik, az öccse pedig egy másik városban tanul, új barátokkal, új tervekkel. És itt… itt mintha ő maga vált volna feleslegessé.
A telefon ismét rezegni kezdett a kezében. Péter neve villogott a kijelzőn. Anna kinyomta. Újra hívta. Megint. A nő végül lenémította a készüléket, és mozdulatlanul ült tovább, tekintetét a sötétségbe fúrva, mintha ott keresne választ.
Nem tudta megmondani, mennyi idő telt el így. Percek? Egy óra? A gondolatai összevissza cikáztak. Aztán hirtelen megérezte, hogy valaki letelepszik mellé a padra. Összerezzent, és odakapta a fejét.
Péter volt az. A haja csapzottan tapadt a homlokára, kabátja átázott az esőtől. Lihegett, mintha futva érkezett volna. A kezében egy aprócska, kissé szedett-vedett virágcsokrot szorongatott — látszott rajta, hogy egy éjjel-nappali bolt kínálatából kapta fel sietve, de mégiscsak virág volt.
— Anna… — szólalt meg halkan. — Kérlek, bocsáss meg.
A nő nem felelt, csak maga elé meredt. Péter óvatosan felé nyújtotta a csokrot.
— Hatalmas hibát követtem el. Teljesen kiment a fejemből a születésnapod. Anya szólt, miután elrohantál. Addig fel sem fogtam, milyen nap van ma.
Anna ekkor felé fordult, és a benne gyűlő indulat végre utat tört.
— Tehát a te édesanyád ünnepén képes vagyok húsz emberre főzni, mosolyogni, helytállni, de az én születésnapom egyszerűen nem számít? — csattant fel. — Ez az egyetlen nap az évben, ami rólam szól! És még erre sem emlékeztél!
Péter lehajtotta a fejét, majd gyengéden megfogta Anna kezét.
— Igazad van. Nincs mentségem. Ostoba és figyelmetlen voltam. De szeretlek, ezt hidd el. Csak… egész életemben hozzászoktam, hogy anyám tart számon mindent. Ő intézett helyettem dátumokat, eseményeket. Elkényelmesedtem. Tudom, hogy ez nem kifogás.
Anna hallgatott, könnyei némán peregtek végig az arcán.
— Néha azt sem tudom, valóban fontos vagyok-e neked — suttogta megtörten. — Mert ha az lennék, nem feledkeztél volna meg erről.
— Minden szavad jogos — felelte Péter, és közelebb húzta magához. — Önző voltam, és csak a saját dolgaimmal törődtem. De változtatni akarok. Már most beállítottam emlékeztetőt minden létező helyen. Többé nem fog előfordulni. Adj még egy esélyt, kérlek.
Anna ekkor már nem tudta visszatartani a zokogást. A férfi vállára borult, és úgy sírt, mint egy gyerek, akiben túl sokáig gyűlt a fájdalom. Az elmúlt hónapok fáradtsága, a magány, a ki nem mondott sérelmek mind felszakadtak belőle. Péter csak simogatta a haját, és csendben maradt.
— Olyan egyedül érzem magam — mondta végül szipogva. — Nincsenek barátaim, nincs senkim ebben a városban. Csak te vagy nekem. És amikor te sem figyelsz rám…
— Itt vagyok — szakította félbe Péter határozottan. — Most is itt ülök melletted. És nem akarlak többé megbántani. Ígérem.
Sokáig ültek így, összebújva az esőben, mintha a világ megszűnt volna körülöttük. Végül Péter felállt, és felsegítette Annát is.
— Gyere haza. Erzsébet megterített. Azt mondta, bűn lenne nem felköszönteni a menyét a születésnapján. Vár ránk.
Anna megszorította a kezét. Szótlanul indultak vissza a lakás felé. A csokor közben teljesen elázott, a szirmok lekonyultak, de ő mégis erősen tartotta, mintha valami fontos kapaszkodó lenne.
Amikor beléptek, az asztalon valóban ott állt egy torta. Látszott rajta, hogy bolti darab, de gondosan elrendezett gyertyák díszítették. Erzsébet meggyújtotta őket, majd kedvesen Annára mosolygott.
— Kívánj valamit, Annácska.
Anna Péterre nézett. A férfi ott állt mellette, zavartan, bűntudattal a szemében, szinte gyermeki kiszolgáltatottsággal. És akkor hirtelen világossá vált számára valami: Péter valószínűleg mindig ilyen marad. Jószívű és szeretettel teli, de szétszórt, figyelmetlen a legfontosabb részletekben. Ezzel együtt kell élnie — vagy nélküle.
Behunyta a szemét, és egyetlen fújással eloltotta a gyertyákat. Nem tárgyat vagy utazást kívánt. Erőt kért. Erőt ahhoz, hogy tudjon szeretni. Hogy legyen türelme. Hogy higgyen abban, hogy a kapcsolatuk képes fejlődni.
— Boldog születésnapot — suttogta Péter, miközben átölelte.
— Isten éltessen, drágám — tette hozzá Erzsébet.
Anna könnyes szemmel próbált mosolyogni. Talán nem ilyen ünnepről álmodott. Nem volt tökéletes, nem volt mesébe illő. De ez volt az ő valósága, az ő családja, az ő választása.
És talán — minden hiba és fájdalom ellenére — képes lesz arra, hogy ebből a valóságból valami jót építsen.
Vagy legalább megpróbálja.