A lakásra gondolt, amit annyit emlegettek az utóbbi időben.
Október huszonnyolcadikán, pénteken Anna szinte kipattanó szemmel ébredt. A szíve gyorsabban vert, mint máskor. Péter már fenn volt, a nappaliban ült a laptopja előtt, a képernyő kékes fénye világította meg az arcát. Anna odalépett hozzá, hátulról átkarolta, és az arcát a vállához érintette.
— Jó reggelt — súgta halkan.
— Szia — érkezett a válasz, figyelmetlenül. Péter tekintete egy pillanatra sem szakadt el a monitortól.
Erzsébet addigra már elindult dolgozni. Anna magának készített reggelit, csendben megitta a kávéját, majd összeszedte a táskáját és elment az irodába. Egész nap azt várta, hogy a telefonja rezzenjen. Egy üzenet. Egy hívás. Bármi. De a kijelző makacsul néma maradt.
A munkahelyén nem feledkeztek meg róla. A kollégái mosolyogva köszöntötték, kapott egy doboz bonbont és egy csokor virágot is. Andrea még egy saját készítésű süteménnyel is meglepte.
— Ma igazán korábban leléphetsz — mondta neki biztatóan. — Nem minden nap tölti be az ember a születésnapját.
Anna végül tényleg hamarabb indult haza. Útközben megállt egy kirakat üvegénél, megigazította a rúzsát, eligazította a haját. A mellkasában izgatott várakozás vibrált. Mi van, ha Péter csak eljátssza a feledékenységet? Mi van, ha otthon gyertyák, zene és meglepetés várja?
Amikor kinyitotta az ajtót, azonnal tudta, hogy hiába reménykedett. A lakásban nem szólt zene, nem égett gyertya. Csend volt. Péter a konyhában ült, a telefonját böngészte, Erzsébet pedig a tűzhelynél sürgött-forgott.
— Ó, megjöttél, Annácska — fordult felé az anyósa. — Kérsz vacsorát? Tésztát főztem húsgombóccal.
Anna az előszobában maradt egy pillanatra. Mintha elakadt volna a levegő a tüdejében. Péter felpillantott.
— Szia. Milyen volt a nap?
— Rendben — felelte erőltetett nyugalommal.
Valami szorította a torkát. Szó nélkül bement a hálószobába, becsukta maga mögött az ajtót, és leült az ágy szélére. Ennyi volt hát. Péter elfelejtette. Az ő születésnapja semmivel sem jelentett többet számára, mint egy átlagos péntek.
A falat nézte, igyekezett visszatartani a könnyeit. Talán majd később észbe kap? Talán csak most tesz úgy, mintha semmi különös nem lenne?
Nem kopogott be hozzá. Nem szólt semmit.
Végül Erzsébet hangja törte meg a csendet az ajtó mögül.
— Annácska, gyere, kihűl a vacsora!
Kiment az étkezőbe, leült az asztalhoz, és gépiesen enni kezdett. A falatok alig mentek le a torkán. Péter lelkesen magyarázott valamilyen programhibáról, ami egész nap bosszantotta, az anyja pedig fél füllel hallgatta, közben belelapozott egy magazinba.
— Péter — szólalt meg Anna halkan. — Tudod, milyen nap van ma?
A férfi egy pillanatra elgondolkodott.
— Huszonnyolcadika. Miért?
— Csak kérdeztem — felelte, és lesütötte a szemét.
Péter vállat vont, és folytatta az evést. Anna letette a villát, még a tányérja felét sem érintette.
— Nem ízlik? — kérdezte Erzsébet.
— De, nagyon finom. Csak kicsit fáj a fejem — mondta, majd visszavonult a szobába.
Ahogy becsukta az ajtót, a könnyei feltartóztathatatlanul elindultak. Az arcát a párnába fúrta. Két hete még ő szervezte Erzsébet születésnapját. Főzött, sütött, takarított, hogy minden tökéletes legyen. Péter akkor büszkén mutatta be a vendégeknek, milyen gondoskodó felesége van. Most pedig az ő napja észrevétlenül múlt el.
A gondolatai egyre sötétebb irányba sodródtak. Lehet, hogy Péter már nem is szereti? Talán csak kényelmes számára, hogy valaki rendben tartja a lakást, főz, mos? Ennyit jelentene?
Hirtelen felült. Nem akart tovább a szobában maradni. Felkapta a kabátját, és kiment a nappaliba. Péter már a televízió előtt ült.
— Sétálok egyet — mondta, igyekezve, hogy ne hallatszódjon a hangján a sírás.
— Rendben — felelte a férfi anélkül, hogy ránézett volna.
Odakint már besötétedett. Hideg, nedves levegő csapta meg, apró esőcseppek hullottak. Anna céltalanul indult el az utcán. Nem figyelte, merre megy, csak lépdelt előre. A könnyei összemosódtak az esővel. Végül egy közeli kis parkban találta magát.
Leült egy lámpafényben úszó padra. Elővette a telefonját. Három nem fogadott hívás Pétertől. Nem hívta vissza. Érezze csak egy kicsit, milyen az, amikor hiányzik valaki. Ne gondolja, hogy ő egy tárgy, amit félre lehet tenni.
A fejében kavargott minden. Talán el kellene válnia. Talán komolyan át kellene gondolnia, van-e értelme így folytatni az életüket.