Péter képes volt szó nélkül elmenni a csordultig telt szennyeskosár mellett, átlépni a konyhakövön szétfolyt vízen, vagy úgy becsukni a hűtőt, hogy fel sem tűnt neki: szinte teljesen üres. Erzsébet ilyenkor csak csóválta a fejét és sóhajtott egyet.
— Ugyan, mit vársz tőle? Férfi. Örülj, hogy rendes, nem iszik, és dolgozik becsülettel.
Anna ilyenkor mindig helyeselt. Péter valóban gyengéd természetű volt. Soha nem emelte fel a hangját, nem bántotta meg szándékosan, és ha Anna elszomorodott, azonnal magához ölelte. Csakhogy a mindennapok terhét mintha nem érzékelte volna. Olykor úgy tűnt, mintha nem férj, hanem egy nagyra nőtt kisfiú élne mellette, akiről gondoskodni kell.
Október közepén Péter egyik este váratlanul előállt valamivel.
— Anna, két hét múlva anya születésnapja lesz. Jó lenne igazán szépen megünnepelni. Hívjuk meg a rokonságot, pár barátot is… Olyan húsz főre számítok.
Anna rábólintott.
— Rendben. Mire gondoltál pontosan?
— Semmi bonyolult. Megterítünk, feldíszítjük a lakást… Tudod, te olyan ügyesen megoldod az ilyesmit. Az én kis házi tündérem vagy.
Mosolyogva puszit nyomott az arcára. Anna szíve megenyhült. Erzsébet tényleg sokat segített nekik: nem kellett albérletet fizetniük, a rezsibe sem kellett beszállniuk. Természetesnek érezte, hogy így viszonozza a gondoskodást.
A következő két hét szinte elsuhant. Anna megírta a bevásárlólistát, kitalálta az ételeket, beszerezte a hozzávalókat, és még a díszítés színeit is megtervezte. A nagy nap reggelére szabadságot vett ki. Hajnal óta a konyhában állt. Erzsébet tapintatosan elment otthonról, hogy ne legyen útban, Péter pedig a szobájába zárkózva egy fontos online megbeszélésen vett részt.
Anna tésztát gyúrt a sós és édes pitékhez, aprította a zöldségeket, pácolta és sütötte a húsokat, krémet kevert a tortába. Délre már sajgott a dereka, a talpa lüktetett, de nem lassított. Mire délután három lett, a nappalit színes lufik és papírfüzérek díszítették, az asztal pedig szinte roskadozott a fogások alatt.
— Ez elképesztő! — lépett ki végre Péter a szobából. — Anna, fantasztikus vagy! Anya teljesen el lesz ragadtatva!
És valóban így történt. Erzsébet szeme csillogott, amikor meglátta az ünnepi terítéket. Hat óra után sorra érkeztek a vendégek, a lakás hamar megtelt beszélgetéssel, nevetéssel, poharak csilingelésével. Anna megállás nélkül ingázott a konyha és a nappali között: tálalt, töltött, szedett, mosogatott. Péter közben a társaság középpontjában ült, történeteket mesélt, és büszkén fogadta a jókívánságokat.
— Milyen szorgalmas feleséged van! — lelkendeztek a rokonok. — Igazán szerencsés vagy, Péter!
— Az is vagyok — felelte elégedetten.
Anna épp akkor haladt el mögötte egy tálcával, és elkapta a férje önelégült mosolyát. Visszamosolygott, bár a karja már remegett a fáradtságtól.
Éjfél is elmúlt, mire az utolsó vendég is elköszönt. Anna szinte összeesett a kanapén. Még az átöltözéshez sem maradt ereje.
— Köszönöm, kedvesem — ült le mellé Erzsébet meghatottan. — Tökéletes este volt. Igazi háziasszony vált belőled.
Anna csak halványan biccentett. A szavakhoz már nem volt energiája. Péter addigra rég lefeküdt, és mire ő is ágyba került, a férje már mélyen aludt.
Másnap reggel ólomsúlyként nehezedett rá az ébredés. Minden porcikája fájt, a feje tompán lüktetett. Ennek ellenére munkába kellett mennie. Az ébresztőt sem hallotta meg, így épphogy beért időben. Egész nap úgy érezte, mintha sűrű ködön át próbálna gondolkodni.
A kollégák eközben már a közelgő születésnapjáról beszéltek — egy hét múlva, október huszonnyolcadikán lesz.
— Készülsz valamivel? — kérdezte Andrea, a főkönyvelő.
— Nem tudom… talán lesz otthon egy kisebb összejövetel — válaszolta bizonytalanul Anna.
Valójában fogalma sem volt róla. Péter egyszer sem hozta szóba a dátumot. Anna azonban bizakodott. Nem felejthette el. Biztosan tartogat valami meglepetést.
A hét gyorsan lepörgött. Anna többször is elejtett egy-egy célzást a közelgő napról, de Péter mintha nem is reagált volna rá. Inkább a munkahelyi ügyeiről beszélt, az új projektről, és arról, hogy talán fizetésemelést kap, így hamarabb félre tudnak majd tenni valamire, amit régóta terveznek.