— Tehát az édesanyád születésnapjára nekem kell húsz emberre főznöm, az enyémről viszont egyszerűen megfeledkeztél?!
Anna először egy Andrássy úti kávézóban pillantotta meg Pétert. A férfi az ablak mellett ült, előtte nyitott laptop, és időről időre halvány mosoly suhant át az arcán, mintha valami kedves gondolat szórakoztatná. A mosolya meleg és őszinte volt, annyira, hogy Anna akaratlanul is rajta felejtette a tekintetét. Amikor a férfi váratlanul felnézett, és a szemük találkozott, Anna érezte, hogy forróság önti el az arcát.
— Ne haragudjon, meg tudná mondani, merre találok itt konnektort? — lépett oda hozzá Péter kisvártatva. — Kicsit túldolgoztam magam, és teljesen lemerült a gépem.
Ezzel az apró kérdéssel indult minden. Hamar kiderült, hogy Péter programozóként dolgozik, ráadásul otthonról, és szenvedélyesen rajong a klasszikus filmekért. Ha belelendült, órákon át képes volt mesélni egy-egy régi alkotás kulisszatitkairól. Közvetlen, szellemes és figyelmes társaság volt. Anna mellette úgy érezte, végre valaki igazán látja és értékeli őt.
Alig hat hónapja élt Budapesten, miután befejezte az egyetemet. Két másik lánnyal bérelt közös albérletben egy szobát, és egy kisebb vállalkozásnál helyezkedett el könyvelőasszisztensként. A főváros azonban korántsem olyan arcát mutatta, mint amilyet a filmek ígértek.
A város hatalmasnak és barátságtalannak tűnt, mintha mindenki sietne valahová, és senkinek sem lenne ideje megállni. Nem alakultak ki barátságai, a munkahelyén udvarias, de távolságtartó volt a légkör, az albérleti társai pedig a saját dolgaikkal voltak elfoglalva.
Aztán belépett az életébe Péter, és mintha minden színt kapott volna. Felfedeztette vele Budapest rejtett zugait, elvitte apró, hangulatos kávézókba, és olykor csak úgy, különösebb alkalom nélkül virágcsokorral lepte meg. Három hónap elteltével, egy naplementés estén a Gellért-hegyen kérte meg a kezét. Anna könnyeivel küszködve mondott igent.
— Mindennél jobban szeretlek — suttogta Péter, miközben gyengéden letörölte az arcáról a könnyeket. — Te vagy a legcsodálatosabb dolog az életemben.
Az esküvőjük visszafogott volt, csupán a legszűkebb családi kör vett részt rajta. Anna szülei a vidéki otthonukból érkeztek; az édesanyja meghatottan sírt, amikor a lánya az oltár elé lépett. Péter még a nagy nap előtt bemutatta Annát az édesanyjának, Erzsébetnek. Az asszony udvariasan fogadta, ám tekintetében volt némi kimért tartózkodás, mintha alaposan szemügyre venné jövendőbeli menyét.
— Péter az egyetlen gyermekem — mondta teázás közben. — Egyedül neveltem fel, az apja nagyon korán meghalt. Minden erőmet rá fordítottam.
Anna mosolygott, bólogatott, és igyekezett a lehető legjobb benyomást kelteni.
A házasságkötés után a fiatalok Erzsébet háromszobás lakásába költöztek, amely jó környéken feküdt. Péter azzal nyugtatta Annát, hogy ez csupán átmeneti megoldás: félretesznek az önerőre, és legkésőbb egy-másfél éven belül saját otthonba költöznek.
— Anyát egyáltalán nem zavarja — biztosította. — Sőt, örül, hogy nem marad egyedül.
Kezdetben valóban nem tűnt nehéznek az együttélés. Erzsébet egy iskola igazgatóhelyetteseként dolgozott, hajnalban elment, és csak estére ért haza, rendszerint kimerülten. Anna igyekezett kivenni a részét a feladatokból: főzött, rendet rakott, bevásárolt.
Péter ugyan otthon dolgozott, mégis alig vállalt részt a házimunkában. Hol sürgős határidőre hivatkozott, hol online megbeszélésre, máskor egyszerűen megfeledkezett róla.
— Annácska, nem segítenél most egy kicsit? — kérdezte bocsánatkérő mosollyal. — Ezt muszáj befejeznem.
Anna pedig mosogatott, kiteregetett, ebédet készített. Nem háborgott. Úgy gondolta, a férje sokat dolgozik, és ő szeretne jó feleség lenni. Gyerekkorában is ezt látta: az édesanyja vitte a háztartást, az apja sosem avatkozott bele. Számára ez volt a természetes rend.
Idővel azonban feltűnt neki, hogy Péter nem pusztán keveset segít — mintha észre sem venné, mi minden vár elvégzésre. Képes volt egyszerűen elsétálni a rendetlenség mellett, mintha az magától oldódna meg. És ez az apró felismerés lassan repedést ejtett Anna lelkesedésén.