— Gábor, fogalmad van róla, mennyibe kerülnek most a piacon az igazi, kertben érlelt paradicsomok? És az olyan uborka, amit nem permeteztek agyon vegyszerrel?
— Anya, kérlek, ne kezdd megint — vágott a szavamba türelmetlenül.
— Oldd meg valahogy. Vagy vond be apát is. Mennem kell, puszi, várnak.
A vonal megszakadt, csak a rövid sípolás maradt. Lassan leereszkedtem a konyhai székre. „A te hobbid.” „Egyszerűbb megvenni.” A szavak ott visszhangoztak bennem.
Ha ezt a negyven ládányi palántát és termést egyedül cipelem, őszre tropára megy a derekam. Cserébe a gyerekek kamrája tele lesz ingyen befőttel.
Tavaly Gábor kukájában találtam rá a lecsóm felére. A saját, féltve őrzött receptemre. Katalin vállat vont: „Kicsit zavaros lett, nem akartunk kockáztatni.” Én pedig arra gondoltam, hányszor álltam augusztusban hajnalig a forró tűzhely mellett, izzadtan, csípős paprikagőzben.
Tükör és vasárnapi ebéd
Szombaton, mint mindig, szolgálatba álltam a konyhában. A hús már pácban állt, egy hatalmas tál salátát aprítottam, miközben László a nappaliban, a tévé monoton zúgása mellett békésen hortyogott.
A kamra hátsó polcáról előszedtem a „haditartalékot”: savanyított uborkát, ecetes gombát, padlizsánkrémet. Ahogy a makacs fedeleket csavargattam, eszembe jutott, amikor elromlott a szivattyú, és kanna számra hordtam a felmelegedett vizet a veteményesbe. László akkor csak annyit mondott: „Túl erős a nap”, aztán behúzódott az árnyékba kvaszozni. A gaz meg nem tépi ki saját magát.
Vasárnap, mielőtt megérkeztek volna, belenéztem az előszobai tükörbe. Fakó arc nézett vissza rám. A kezeimen barna foltok a földtől.
Ágnes, a szomszédom, nemrég jött haza egy gyógyüdülésről: kipihenten, ragyogó tekintettel. Én meg a szabadságomat idén is a répaágyás fölé görnyedve töltöm majd. De miért is?
Ebédre befutott Gábor és a felesége, valamint a lányom, Júlia az új barátjával. Jó étvággyal estek neki az asztalnak. Csörögtek az evőeszközök, röpködtek a félmondatok. Júlia a telefonját böngészve szúrt fel egy göcsörtös uborkát, és beleharapott.
— Anya, miért ilyen puhák? Tavaly ropogósabbak voltak. Másik ecetet vettél?
— Teljesen jók — morogta László teli szájjal. — Talán egy kis fokhagyma hiányzik.
Hallgattam. Az asztalomnál ültek, az én munkám gyümölcsét ették, és az egyetlen, amit éreztek, valami apró elégedetlenség volt, mintha egy étteremben kifogásolnák a kiszolgálást. Gábor a tányérja mellé tette a telefonját, és üzeneteket pötyögött.
— Júlia, mikor mész ki a telekre a téli holmikért? — kérdeztem halkan. — Ott lóg még a régi kabátod.
Legyintett, a képernyőről fel sem nézve.
— Ugyan, dobd ki. Rendeltem újat. És amúgy sem megyek ki július előtt. A kert tönkreteszi a manikűrömet, a feltöltés meg most aranyárban van.
A kiadós ebéd után a társaság bevette a kanapét. A tévéből harsogott valami kabaréműsor, mindenki nevetett. László nyújtózott egyet, majd rám pillantott.
— Eszter, leszaladnál a kocsihoz? A csomagtartóban van egy zacskó a szűrőhöz való alkatrészekkel, hozd fel, légy szíves.