A férjem olyan arccal nyomott a kezembe egy lapos, zörgő bolti zacskóba csomagolt tárgyat, mintha legalábbis kitüntetést adna át.
Reflexből átvettem. A csomagolásból egy pehelykönnyű serpenyő került elő, vékony, kongó fémmel és olcsó műanyag nyéllel. A sütőfelületén ott virított egy rikító sárga árcédula: „499 Ft”. A számok szinte gúnyosan meredtek rám.
— Boldog tavaszünnepet, Eszterkém! — jelentette ki László elégedetten, és vállon veregetett, mintha nem a felesége, hanem a műszakváltó társa lennék.
— Hasznos darab! A régi öntöttvasod már teljesen tönkrement, minden odakap rajta. Ezen az újon meg majd nyáron a telken olyan sültet csinálunk, hogy csak na! Hagymával, kaporral…
Lehunyt szemmel kezdett ábrándozni a Tisza-parti kis kertünkben tervezett lakomákról. Aztán hirtelen eszébe jutott valami, és ráncolta a homlokát.
— Ja, és idén ültess több koriandert. A grillezett hús mellé nagyon kell. Meg azokból a húsos paradicsomokból is, tudod, az „Ökörszívből”. Tavaly alig termett, nekem alig jutott belőle előételre. A bazsalikomot se felejtsd, Júlia nagyon szereti.
Ott álltam a konyha közepén ezzel az alumínium gúnnyal a kezemben. Körömmel próbáltam lekaparni a sárga matricát, de makacsul ragaszkodott, csak ragacsos nyomot hagyott az ujjamon.
A vékony fémre nézve hirtelen világossá vált: László nem nekem választott ajándékot. Magának újította fel az eszközt, amellyel a vacsorái készülnek. Neki nem kipihent feleség kellett. Olyan nőre volt szüksége, aki megszakítás nélkül tálalja a forró ételeket és a roppanós uborkát az asztalra.
Negyven tálca zöld búskomorság
Reggel ismét bevettem a fájdalomcsillapítót. A derekam már megszokottan sajgott.
A március csípős és nyirkos volt, de a lakásomban már tombolt a tavasz. Negyven palántás láda foglalta el az összes ablakpárkányt a nappaliban, a konyhában, sőt még a hálóban is. A leendő paprikák és padlizsánok vékony, zöld hajtásai nedves földszagot árasztottak, és állandó törődést követeltek.
Locsolás, permetezés, a friss hajtások ellenőrzése — minden egyes lehajolásnál élesen belenyilallt a fájdalom a derekamba.
Végignéztem a zsúfolt, zöldellő párkányokon, majd a félretett serpenyőre pillantottam. Sóhajtottam, és a telefonom után nyúltam. Ideje volt egyeztetni a telekre indulásról — le kellett takarítani a havat az üvegházról, mielőtt a polikarbonát megreped.
Tárcsáztam az idősebb fiam, Gábor számát.
— Szia, Gábor! Mondd, mit csináltok hétvégén? Ki kellene menni a kertbe havat lapátolni, és a fóliasátrat is elő kéne készíteni.
A vonal túlsó végén irodai háttérzaj hallatszott, majd ahogy belekortyolt valamibe.
— Anya, most komolyan? Negyedév vége van. És különben is, te szeretsz a földben matatni. Ez a hobbid. Nekünk Katalinnal egyszerűbb bemenni a boltba zöldségért, mint görnyedni egész nap. Pár száz forint az egész, és nem szakad le a derekunk.
— Pár száz forint? — úgy szorítottam a telefont, hogy majdnem reccsent. — Gábor, tudod te egyáltalán…
A mondat végére már alig maradt levegőm, és éreztem, hogy ez a beszélgetés még korántsem ért véget.