— Anna, utald át még ma a fizetésedet. Mindent pontosan kiszámoltam, elvileg fedeznie kell a kezelést.
Lassan leültem vele szemben. Éreztem, ahogy bennem felébred az a hűvös, szakmai kíváncsiság, amely ilyenkor mindig átveszi az irányítást. Nem szokásom kiabálni, és felesleges szócsatába sem bocsátkozom. Engem a tények érdekelnek, nem a dráma.
— Pontosan milyen beavatkozásról beszélünk? — kérdeztem nyugodtan, egyenesen a kapkodva rebbenő tekintetébe nézve. — Mi a diagnózis? Tudja jól, hogy orvos vagyok. Mutassa a zárójelentést, a leleteket, az orvosi javaslatot. Átnézem én magam. Ha valóban sürgős, a saját szakmai kapcsolataimon keresztül elintézem, hogy a város legjobb specialistái lássák el, teljesen térítésmentesen.
Mária tekintete ide-oda cikázott a konyhaszekrények és a terítő mintái között. Nyilvánvalóan nem ilyen tárgyszerű, érzelemmentes reakcióra számított.
— Ugyan már, mit értesz te ezekhez a kórházi dolgokhoz! — csattant fel. — Azok az ingyenes lehetőségek? Ott még a nevemet sem kérdeznék meg, mire kinyírnak! Nekem holnapra kell a megoldás! Az… az energiaháztartásom borult fel. Egy szakértő mondta, hogy az immunrendszerem és a vérnyomásom helyreállításához sürgősen megfelelő nemesfémeket és ritka köveket kell viselnem a fej vonalában. Ősi gyógymód, professzorok által igazolt!
Péter, aki eddig csendben hallgatta az anyját, komótosan lehajtotta a laptopja fedelét. A pillantása sötét és kemény lett.
Én viszont nem tudtam megállni egy halvány mosolyt. Kifejezetten szórakoztatott ez a kisszerű előadás.
— Nemesfémek a fej magasságában? — ismételtem meg szárazon. — Mária, orvosként mondom: a fülcimpában nincsenek titokzatos életpontok. Zsírszövet, porc és hajszálerek vannak. A gyémánt legfeljebb a szomszédok vérnyomását emeli meg, amikor meglátják. Ezt a csodamódszert a postán kapható ingyenes újságban olvasta, vagy a kedves barátnője, Erzsébet dicsekedett el az új szerzeménnyel?
Az anyósom arca egy pillanat alatt lángba borult, mint száraz avar a gyufaszáltól. A gondosan felépített terve repedezni kezdett.
Erzsébet hírhedt alak volt a környéken. Olyan asszony, aki a semmiből is képes volt összeesküvést szőni, és meglepő ügyességgel élt mások hiszékenységéből. Néhány napja büszkén mutogatta Máriának a vadonatúj, csillogó fülbevalóját, és nem is titkolta, hogy ügyes manipulációval csalta ki a pénzt a menyéből.
— Mi köze ehhez Erzsébetnek?! — sipította Mária, és ezzel akaratlanul is elárulta magát. — Igen, neki bezzeg gondoskodó gyerekei vannak! Vettek neki gyönyörű gyémánt fülbevalót! Azóta minden baja elmúlt! Az én fiam meg csak a betonfalak törlesztőjét fizeti, az anyját meg elfelejti! Én felneveltelek titeket, éjszakákon át virrasztottam, mindent odaadtam, most meg sajnáljátok tőlem azt a kis pénzt!
Amikor rájött, hogy a sajnáltatás nem vált be, hirtelen irányt váltott. A harag egy szempillantás alatt émelyítő kedvességbe csapott át.
— Annácskám, aranyom — búgta mézes hangon, amitől az embernek összeragadt a foga. — Nem önzésből kérem ám. Tegnap közjegyzőnél jártam. Úgy döntöttem, hogy az egeri családi nyaralót teljes egészében rád íratom. Péternek úgysem fontos a kert meg az üvegház, te viszont rendes, dolgos háziasszony vagy. Ha ma átutalod a fizetésedet a kezelésemre, jövő héten elintézzük a papírokat. Tiéd lesz az egész birtok.
Majdnem felnevettem. Íme, a klasszikus csali, amit Erzsébettől tanulhatott: ígérni egy kisebb vagyont, rávenni az áldozatot, hogy nyissa ki a pénztárcáját, aztán később valamilyen kifogással visszakozni — elveszett iratokra vagy hirtelen rosszullétre hivatkozva.
László bácsi mélyen felhorkant, nagyot kortyolt az erős teájából, majd az ablak sötétjébe bámulva, elgondolkodva megszólalt:
— Tudja, Mária, erről az egészről eszembe jut egy régi történet…