A fizetésem érkezésének napján a telefonom éles, parancsoló csörgésbe kezdett, mintha nem tűrne halasztást. A kijelzőn Mária neve villogott. Komótosan fogadtam a hívást, de a szokásos üdvözlés helyett azonnal egy ellentmondást nem tűrő hang csapott meg.
— Anna, azonnal küldd át a banki értesítést, mennyi pénz érkezett a számládra!
Olyan váratlan volt a felszólítás, hogy hangosan felnevettem. Úgy tűnt, Mária egyik napról a másikra nyugdíjasból a személyes pénzügyi ellenőrömmé kíván előlépni.
— Jó napot, Mária. Netán adóbevallást készít nekem, vagy saját behajtócéget indít? — kérdeztem derűsen, miközben kényelmesen elhelyezkedtem a fotelben.
— Ne szórakozz velem! — csattant fel sértetten. — Tudnom kell, mennyi a családi költségvetés! Küldd át, mondom! Komoly beszédem van veled!
Válasz helyett egyszerűen bontottam a vonalat. Harmincnyolc éves vagyok, szemész szakorvosként dolgozom egy nagyvárosi klinikán, a saját keresetemből élek, és rég kinőttem abból a korszakból, amikor valaki felemelt hangja megfélemlít.
Odakint hóvihar tombolt, a szél jeges szemcséket csapott az ablakhoz. A konyhánkban ezzel szemben békés meleg uralkodott; frissen főtt kakukkfüves tea illata lengte be a teret. Péter az asztalnál ült, laptopja fölé hajolva munkahelyi leveleket böngészett. Mellette László nagybátyám terpeszkedett kényelmesen a széken, szinte elfoglalva a rendelkezésre álló hely felét. Termetes, medveszerű férfi volt, mennydörgő basszussal és lehengerlő humorral. Épp egy északi kiküldetésből tartott hazafelé, és nálunk szakadt meg az útja; a jelenléte mindig garantálta a jó hangulatot.
Alig telt el háromnegyed óra, amikor a bejárati ajtó zárja élesen megcsörrent. Mária — régi, rossz szokásához híven — a saját másolatkulcsával nyitott be, és határozott léptekkel bevonult a lakásba. Vastag télikabát borította, és azt a nyugtalan, mindent felforgató energiát árasztotta, amellyel az emberek többnyire „jót” akarnak tenni, csak épp senki nem kérte őket rá. Nyilvánvaló volt, hogy a megszakított hívásom végleg cselekvésre ösztökélte.
— Szervusztok! — harsogta, miközben a havat gondosan a frissen tisztított szőnyegre rázta. — Anna, miért tetted le a telefont? Mondtam, hogy fontos pénzügyi ügyben kereslek!
Nyugodtan léptem ki az előszobába, karba font kézzel.
— Mária, azt hiszem, összekeverte a helyszínt. Pénzügyekről a bankfiókban szokás tárgyalni. Ez itt az otthonunk. Ide illik kopogni.
Egy bosszús vállrándítással lerúgta a csizmáját, majd magabiztosan a konyha felé vette az irányt.
— Egy család vagyunk! Nincsenek titkok! — jelentette ki, miközben levette a sapkáját, és az asztalfőre telepedett. — Péter fizetése elmegy a hitelre meg az élelmiszerre, ezt pontosan tudom. A te béred viszont mostantól közös tartalék. Átgondoltam, és úgy döntöttem, kézbe veszem a pénzügyeitek irányítását, természetesen pusztán anyai gondoskodásból. Fiatalok vagytok, elszórjátok mindenféle haszontalanságra! Nekem viszont sürgősen az egészségembe kell fektetnem!
Ekkor pillantotta meg Lászlót. A nagybátyám széles mosollyal emelte meg hatalmas bögréjét, szemében játékos fény csillant.
— Adjon Isten, Mária! Hát ebben az ítéletidőben mi szél hozta? — dörgött a hangja úgy, hogy a kanalak is megcsendültek a csészékben.
— Üdv, László — préselte ki magából kelletlenül, láthatóan nem örülve a tanúnak. De az elhatározását nem adta fel.
Kényelmesebben elhelyezkedett, majd drámai sóhajjal összekulcsolta a kezét.
— Azért jöttem, mert komoly dologról van szó. Azonnal pénzre van szükségem gyógykezelésre. Az idő múlik, ezt ti is tudjátok. Az orvos szerint egy rendkívül költséges beavatkozás vár rám.