— Tudja, Mária, erről az egészről eszembe jut egy régi történet… — folytatta László bácsi, miközben a csészét a tenyerében forgatta. — Volt nálunk a telepen egy szerelő, Gábor. Nagyon szeretett nagyobbnak látszani, mint amekkora valójában volt. Mindig azt hajtogatta, hogy az ember rangja kötelez. Aztán egyszer csak előállt vele, hogy vett egy használt, de „felső kategóriás” terepjárót. Persze akkora hitelre, hogy beleremegett a fizetése.
Egy pillanatra elmosolyodott.
— Csakhogy mire a kocsi az udvarra került, már nem maradt pénze sem rendes üzemanyagra, sem téli gumira. Egész télen kopott nyári abroncsokon csúszkált, mint tehén a befagyott udvaron. Az első komolyabb havazásnál pedig tolatás közben nekiment a városháza előtt álló fém szemetesnek. Ott díszelgett a drága autóval, krumplihéjak és szétszaggatott zacskók között. Na, Mária, az ilyen felvágás pont olyan, mint a piacon vett lakkcipő: kívülről csillog, de belül feltöri az ember lábát, amíg vérzik. Az ember addig nyújtózkodjon, ameddig a takarója ér, ne más pénzén akarjon úriasszonyt játszani.
Erzsébet arca erre eltorzult. Úgy nézett László bácsira, mintha sértést kapott volna, ajka remegett a dühtől.
— Magát senki nem kérdezte, László! — csattant fel. — Ül itt, teázgat, és beleártja magát! Ez a mi családunk dolga!
Abban a pillanatban Péter felállt. Nem kapkodott, nem hadonászott, de a mozdulataiban volt valami megfellebbezhetetlen határozottság. A hangja hidegen, fémesen csengett, amikor megszólalt. Nem magyarázkodott, nem próbált szépíteni.
— Akkor most tisztázzuk, anya — mondta, egyenesen a szemébe nézve. — Ide engedély nélkül jössz be a lakásomba. A feleségem pénztárcájában turkálsz. Azt állítod, hogy életmentő kezelésre kell, közben ékszereket akarsz venni. És még egy régi, átlátszó trükköt is előhúzol a nyaralóval kapcsolatban, amiről pontosan tudod, hogy bontásra ítélték az útbővítés miatt. A kijárat a folyosó végén van.
— Péterkém! — visította Erzsébet, és egy szempillantás alatt mártír szerepbe váltott. — Kiteszed a beteg édesanyádat emiatt a számító nő miatt?
— Nem. A családomat védem a szemtelen lehúzástól — felelte Péter nyugodtan, de kíméletlenül. — A lakáskulcsot tedd le a tükör melletti komódra. Most azonnal. És többé ne követeld tőlünk a megdolgozott pénzünket.
Erzsébet arca elsápadt, majd vörösbe váltott. Látszott rajta, hogy a gondosan felépített jelenet darabokra hullott. Felpattant, a kulcscsomót hangosan az asztalra csapta, aztán viharos léptekkel az előszoba felé indult, közben félhangosan átkozódott.
— Ezt még megkeserülitek! — kiáltotta már az ajtóból, miközben dühösen rángatta fel a csizmáját. — Azonnal írok a családi csoportba! Hadd tudja meg mindenki, milyen hálátlanok és szívtelenek vagytok!
A bejárati ajtó nagy csattanással zárult be mögötte, mintha egy huzat is távozott volna vele együtt.
Csend lett.
Odamentem a tűzhelyhez, és újra feltettem a vízforralót. Nem éreztem haragot. Se sértettséget. Csak valamiféle fáradt tisztaság maradt bennem — az a józan, éles érzés, amikor az ember pontosan tudja, hogy helyesen cselekedett.
— Tudja, László bácsi — fordultam felé — a tiszteletet nem lehet megvenni egy ékszerbolt pénztáránál. És átutalással sem érkezik meg. A rang sem attól lesz valós, hogy valaki más zsebébe nyúl. Az érték belülről épül, tisztességes tettekből. Aki pedig kölcsön csillogással akar ragyogni, az csak addig boldog, amíg a szomszéd irigykedik.
— Bölcsen beszélsz, kislányom — bólintott elismerően, bajusza alatt mosoly bujkált. — De mi lesz azzal a családi csoporttal? Ott aztán gyorsan ítélkeznek.
Vállat vontam.
— Az igazság nem szorul védelemre. A tények makacs dolgok.
Alig telt el negyedóra, a telefonom élesen felcsipogott. A „Család” nevű közös beszélgetésben — ahol vagy harmincan voltunk, nagynénik, unokatestvérek, mindenki — megjelent egy hosszú, drámai hangvételű üzenet Erzsébettől, amely már az első sorával jelezte, hogy komoly előadás következik.