Eszter igyekezett békülékeny hangot megütni.
– Anna, kérlek, ne dönts hirtelen – mondta csillapító hangsúllyal. – Gábor csak elővigyázatos akart lenni. Én soha, semmilyen körülmények között nem tartanék igényt arra a lakásra. Még akkor sem, ha köztetek valami félresiklott volna. Ez pusztán jogi kérdés, semmi több.
Anna lassan felé fordult, és olyan nyugodtan nézett rá, hogy az már szinte ijesztő volt.
– Ha ez valóban csak papírmunka – kérdezte csendesen –, akkor miért nem lehetett eleve közös tulajdonba venni? Vagy legalább az elején őszintén elmondani, amikor odaköltöztem? Miért kellett titkolózni?
Eszter ajka megremegett, de nem felelt azonnal. Tekintete elcsúszott Anna arcáról, mintha hirtelen valami rendkívül érdekeset talált volna a túloldali ház homlokzatán. Ebben az egyetlen, árulkodó pillanatban Anna mindent megértett. Soha nem tekintették őt teljes jogú társnak. Csak valakinek, aki ideiglenesen jelen van. Valakinek, akivel szemben óvintézkedések szükségesek.
– Elég volt – mondta végül határozottan. – Nem lesz esküvő. A felújításra költött pénzemet pedig utald vissza a számlámra. Tudod a számát.
Gábor arca egyik másodpercről a másikra eltorzult.
– Akkor menj! – csattant fel indulatosan. – Pont ezért kellett biztosíték! Sejtettem, hogy így reagálsz majd. Őszinte voltam, erre te rögtön hisztériázol, és máris menekülsz!
Anna hitetlenkedve rázta meg a fejét.
– Te már az első perctől eldöntötted, hogy nem bízol bennem. Azt feltételezted, hogy a pénzedre fáj a fogam. Ilyen alapokra nem lehet családot építeni. Ég veled, Gábor. Eszter.
Nem várt választ. Megfordult, és elindult az utcán, céltalanul, csak előre. A torkát fojtogatta a sírás, de makacsul visszatartotta. Nem akart előttük összetörni. A cipősarka élesen koppant a járdán, ütemesen, mintha minden lépés egy új irányt jelölne ki. Egy olyan jövő felé haladt, ahol nincs helye annak a férfinak, akinek szívből odaadott volna mindent, ő azonban még a bizalmát is sajnálta tőle.
Sokáig bolyongott az esti fények között. A kezdeti bénultság lassan dühbe fordult, majd meglepő módon valamiféle felszabadultságba. Ha Gábor nem szólja el magát, ha csak az esküvő után derül ki az igazság, talán évekig él egy olyan kapcsolatban, ahol a tulajdon fontosabb, mint a kölcsönös tisztelet.
És vajon mi minden maradt volna még rejtve? Közös számlák nélküle? Újabb megállapodások Eszterrel a háta mögött?
A táskájában megrezzent a telefon. Valószínűleg Gábor kereste, vagy valamelyik közös ismerősük. Nem nézte meg. Ehelyett az édesanyja számát tárcsázta.
– Anya? – szólt bele, de a hangja elcsuklott. – Baj van. Elmarad az esküvő.
– Kicsim, mi történt? – kérdezte az anyja riadtan.
Anna röviden vázolta a lényeget, a részletekbe nem ment bele.
– A városban vagyok. Egyedül. Hazamehetek pár napra?
– Hát persze – érkezett az azonnali válasz. – Gyere haza. Apád holnap úgyis bejön a városba, elhoz téged.
– Köszönöm – suttogta Anna, és érezte, hogy most már nem a harag, hanem a megkönnyebbülés szorítja a mellkasát. – Ma kiveszek egy szobát valahol, holnap találkozom apával.
Miután bontotta a hívást, mély levegőt vett. A város mit sem törődött az ő összeomlott terveivel. Párok sétáltak kézen fogva, fiatalok nevettek a kávézók teraszán, az autók folyamatosan haladtak. Az élet ment tovább. És az övé is menni fog.
A telefonján gyorsan keresett egy kedvező árú szállást a belváros közelében, és lefoglalt egy egyszerű szobát egy éjszakára. Ennyi épp elég. Holnap hazautazik, aztán majd átgondolja, hogyan tovább.
Alig tette zsebre a készüléket, újra rezgett. Ezúttal Júlia neve villant fel a kijelzőn. Anna habozott egy másodpercig, majd fogadta a hívást.
– Anna, mi ez az egész? – zúdult rá a kérdés. – Gábor azt mondja, kiborultál és szó nélkül elrohantál. Mindenki értetlenül áll a dolog előtt.
Anna keserűen felnevetett.
– Kibuktam? Komolyan ezt meséli? Júlia, a közös lakásunk Eszter nevére került. És erről nekem egy szót sem szóltak. El akarták hallgatni előlem…