…hanem arról, hogy egy ilyen horderejű döntést a hátam mögött hoztál meg, és azt várod, hogy ezt szó nélkül elfogadjam.
– Azt is jelenti – folytatta Anna, immár emeltebb hangon –, hogy szerinted nem kell bevonnod engem a fontos kérdésekbe. Hogy a véleményem mellékes. És talán azt is, hogy nem bízol bennem annyira, amennyire egy házasság előtt álló nőben kellene.
Gábor fáradt sóhajjal hátratolta a széket, mintha az egész vita terhétől akarna távolabb kerülni. Az a határozott, szinte már-már filmsztáros arca, amely annak idején azonnal levette Annát a lábáról, most keménynek és távolságtartónak tűnt.
– Rendben, hibáztam, hogy nem hoztam fel korábban – mondta végül kelletlen beletörődéssel. – De gondolkodj racionálisan. Most indul a közös életünk…
– Már tizenkét hónapja együtt élünk – szakította félbe Anna.
– …jogi értelemben most kezdődik – javította ki Gábor, mintha meg sem hallotta volna a közbevágást. – A házasság komoly próba. Rengeteg pár az első évben tönkremegy. Csak szerettem volna előrelátó lenni.
– Előrelátó? – Anna keserűen felnevetett. – Inkább bebiztosítottad magad ellenem. A saját menyasszonyod ellen. Igazán ígéretes indulás.
Ekkor lépett oda hozzájuk Eszter, Gábor nővére. Magas, magabiztos jelenség volt, arcvonásai szinte tükörképei a bátyjáénak.
– Mi történik itt? – kérdezte, tekintete ide-oda járt közöttük. – Olyan feszültek vagytok.
– Ugyan, semmi különös – felelte Anna, ajkára erőltetett mosollyal. – Épp most tudtam meg, hogy a lakás, amit az otthonunknak hittem, valójában a tiéd. Fogadd őszinte gratulációmat.
Eszter gyors, jelentőségteljes pillantást vetett Gáborra.
– Tehát mégis kibökted – csóválta a fejét. – Azt kértem, legalább a nászútig várj vele.
Ez a mondat úgy hatott Annára, mint egy végső ütés. Hirtelen világossá vált: nem csupán eltitkolták előle az igazságot, hanem tudatosan időzítették is, mikor derülhet ki. Ki tudja, talán soha nem is akarták volna elmondani. És vajon mi mindenről nem tud még?
– Egyszerűen bámulatos – állt fel, bár érezte, hogy remeg a lába. – Tényleg összeilletek. Kívánom, hogy ketten remekül boldoguljatok abban a lakásban.
– Anna! – Gábor azonnal utána kapott. – Ne dramatizálj! Hová indulsz?
– Nem rendezem a jelenetet – felelte meglepően higgadtan. – Csupán kilépek egy olyan kapcsolatból, ahol a bizalom hiánycikk. Nem lesz holnapi esküvő. A meghívottaknak majd te elmagyarázod az okát.
Sarkon fordult, és határozott léptekkel az ajtó felé indult. Nem törődött a döbbent pillantásokkal, sem Gábor utána kiáltásaival. Amikor kilépett az utcára, a nyári este melege fogadta, mégis vacogás futott végig rajta, mintha jeges szél érte volna.
Megállt egy lámpaoszlop mellett, és mély levegőt vett. A lakás, ahová három hónappal korábban költöztek be a felújítás után, többé nem jelentett számára otthont. Hogyan is térhetne vissza oda, tudva, hogy papíron semmi köze hozzá, és valójában csak megtűrt lakó volt benne? A szülei messze éltek, egy másik városban.
Elmehetne valamelyik barátnőjéhez – de Júlia is az étteremben volt még, ráadásul biztosan megpróbálná lecsillapítani, és rábeszélni, hogy ne hozzon elhamarkodott döntést.
– Anna! – Gábor utolérte, és megfogta a csuklóját. – Állj meg egy percre! Ez csak egy ingatlan, falak és tető! Komolyan fontosabb neked ez, mint mi?
Anna finoman, de határozottan kihúzta a kezét a férfi szorításából.
– Nem az ingatlanról beszélek – mondta csendesen. – Hanem arról, hogy nincs köztünk bizalom. Családot akartunk. Egy családban pedig nincs olyan, hogy „az enyém” és „a tiéd”. Ott minden közös – a terhek és az örömök is.
– Túlzásba viszed – legyintett Gábor. – A világ nem ilyen egyszerű. Teljesen ésszerű dolog biztosítani magunkat, főleg ha vagyonról van szó.
– Tudod, mi az igazán szomorú? – halvány, fáradt mosoly jelent meg Anna arcán. – Hogy talán még a nászutunk sem tartott volna sokáig. Te a tulajdonodat véded mindenáron. Én pedig kapcsolatot, bizalmat, szeretetet akarok. Két külön valóságban élünk.
Ekkor sietős léptek zaja hallatszott mögöttük: Eszter közeledett feléjük, arcán feszült, de elszánt kifejezéssel.