– A lakást Eszter nevére írattam – mondta ki Gábor higgadtan az esküvő előtti estén.
A pezsgősüveget lazán megemelte, és töltött Annának is.
– Így tartom biztonságosnak – tette hozzá természetes hangon. – Az ember sosem tudhatja, mit hoz a jövő.
Anna keze megdermedt a pohár fölött. Egy pillanatra úgy érezte, mintha kiszállna belőle az erő, és a körülötte lévő zaj tompa zúgássá halkulna. Az étterem hatalmas ablakain túl a nyári alkony lassan sötétbe fordult. Közös legény- és leánybúcsút tartottak – szokatlan ötlet volt, de Gábor ragaszkodott hozzá. Másnap kellett volna kimondaniuk az igent.
– Ezt hogy érted? – tette le érintetlenül a pezsgőt. – A közös lakásunk most Eszter tulajdona?
– Ugyan, dehogy – legyintett Gábor, mintha jelentéktelen apróságról beszélne. – Csak papíron. Gondolj bele: alig másfél éve vagyunk együtt. A lakást a szüleink házának eladásából vettem, amit Eszterrel közösen örököltünk. Gyakorlatilag amúgy is része volt benne.
Anna hitetlenkedve figyelte a férfit, akit eddig a legközelebbi társának hitt. Együtt válogatták a burkolatokat, vitatkoztak a konyha színén, tervezték, melyik helyiség lesz majd a gyerekszoba. És most, az esküvő előtti estén, teljes nyugalommal közli vele, hogy az otthon, amelyet közösnek hitt, valójában a nővére nevén van.
– De megegyeztünk… – a hangja elcsuklott. – Te ígérted meg, hogy az esküvő után mindkettőnk nevére kerül. A megtakarításaimat mind a felújításra költöttem.
– Anna, kérlek, ne dramatizáld túl – érintette meg a kezét Gábor. – Teljesen mindegy, kinek a neve szerepel a tulajdoni lapon. Együtt fogunk ott élni. Így viszont van egy kis biztosíték. Látod, mennyi házasság végződik válással.
Biztosíték. Ellene. A szó úgy ütötte mellkason, mintha levegőt sem kapna. Körülöttük a barátok nevetve koccintottak, mit sem sejtve arról, hogy az ő asztaluknál éppen repedések futnak végig mindenen.
– Komolyan beszélsz? – kérdezte Anna, még mindig abban reménykedve, hogy valami rossz tréfa az egész. – Az esküvőnk előtt egy nappal tudatom velem, hogy ennyire nem bízol bennem?
– Ez nem bizalom kérdése – feszültek meg Gábor vonásai. – Egyszerű elővigyázatosság. Eszter soha nem tenne keresztbe nekem, ő a testvérem. De a feleségek… láttam már példát rá, hogyan változnak meg.
– Miféle feleségekről beszélsz? – csattant fel Anna, mire a közeli asztalnál többen odapillantottak. – Rólam mondasz ítéletet?
– Általánosságban – halkította le a hangját Gábor. – Ne csinálj jelenetet. Holnap itt lesz az összes vendég, az étterem ki van fizetve, minden le van szervezve.
– És mikor akartad elmondani? – kérdezte Anna élesen. – Az esküvő után? Vagy amikor majd szóba kerül a közös jövőnk? Netán évek múltán?
– Most mondom el, nem? – vont vállat. – Nem látom, miért ekkora ügy ez. Egy fedél alatt élünk majd, együtt alszunk, közös életünk lesz. Mi hiányzik még?
– Az őszinteség – felelte azonnal Anna. – A tisztelet. Az, hogy partnerként kezelj.
Pillantása végigsiklott a termen. A társaság másik végében vidám kiáltások és pohárcsengés hallatszott. Eszter is ott ült, időnként feléjük nézve. Anna fejében villámként cikázott át a gondolat: vajon ő már rég tudta? Talán az egész az ő tanácsa volt?
– Figyelj – hajolt közelebb Gábor, békülékenyebb hangot megütve. – Tartsuk meg holnap az esküvőt, minden menjen a tervek szerint. Aztán fél év, egy év múlva, ha már minden rendben, átírok rád egy részt. Jó?
Anna lassan megrázta a fejét.
– Te nem érted – mondta halkan, de határozottan. – Itt nem az ingatlanról beszélünk. Hanem arról, hogy egy ilyen horderejű döntést a hátam mögött hoztál meg, és azt várod, hogy ezt szó nélkül elfogadjam.