A bírák többnyire csak biccentettek, jegyzeteltek valamit a dossziéba, majd újabb időpontot tűztek ki. Az eljárás haladt tovább a maga könyörtelen rendje szerint.
Közben Nóra tartalékai vészesen apadtak. A saját jogi képviselője komoly összegekért dolgozott, a túloldalon pedig egy rutinos, harcedzett ügyvéd állt, aki láthatóan élvezte a helyzetet.
Egy csütörtöki napon Nóra ismét belépett a bíróság kapuján.
— Nóra! — hangzott a felszólítás a folyosón.
Amikor helyet foglalt a tárgyalóteremben, az ötvenes éveiben járó bírónő a papírokat tanulmányozta, tekintetét fel sem emelte.
— A mai ülés tárgya: a végrendelet érvénytelenségének megállapítása iránti kérelem…
A további mondatok Nóra fülében összefolytak. Mintha távolról érkeztek volna a hangok, értelmüket vesztve.
Gábor gyermekeinek ügyvédje szót kapott. Határozott, kimért hangon beszélt arról, hogy Nóra „ráhatással élt” egy legyengült emberrel szemben, sőt „rávette” őt a dokumentum aláírására.
— Gábor a szívinfarktusa után labilis állapotban volt — magyarázta. — Könnyen befolyásolhatóvá vált, és az alperes ezt a helyzetet a saját javára fordította.
Színtiszta valótlanság — gondolta Nóra. A férje tiszta tudattal, saját elhatározásából ment el a közjegyzőhöz. Senki nem kényszerítette.
Csakhogy ezt már nem tudta bizonyítani. Gábor nem élhetett tanúként. A közjegyző legfeljebb arra emlékezett, hogy az aláírás megtörtént.
A gyerekek pedig eskü alatt állították, hogy az apjuk ragaszkodott hozzájuk, és mindig is nekik szánta a nyaralót. Hogy „az a nő” félrevezette.
„Az a nő.” Még a nevét sem ejtették ki.
Végül a bírónő felemelte a tekintetét.
— Alperes, kíván valamit hozzáfűzni a védelméhez?
Nóra felállt. Úgy érezte, mintha homokot nyelt volna.
— Harminc éven át voltam Gábor felesége. Harminc éven keresztül osztoztunk mindenen. A gyerekei? Évente kétszer jelentek meg. Születésnapkor és szilveszterkor. Akkor is csak néha.
— Ez nem releváns — vágott közbe az ellenoldal képviselője.
— De igenis az! — csattant fel Nóra. — Amikor beteg volt, én ápoltam. Én ültem mellette éjszakákon át. Amikor rosszul lett, én hívtam a mentőt. Hol voltak akkor ők?
— Kérem, maradjon a tárgynál — figyelmeztette a bíró.
— Pont erről beszélek! A nyaraló nem egy ingatlan a sok közül. Az az otthonom. Az a közös életünk eredménye. Az én munkám is benne van.
— A bíróságot a jogszabályok kötik.
— Van érvényes végrendelet! És mi a helyzet az emberséggel?
Rövid csend következett.
— Az emberség nem jogi kategória — hangzott a hűvös válasz. — A döntés alapja a törvény.
Abban a pillanatban Nóra mindent megértett. Nemcsak az ügy kimenetelét — hanem azt is, hogy ez a harc már régen nem az igazságról szólt.
Az ítélet megszületett.
A végrendeletet hatályon kívül helyezték. A nyaraló bekerült a hagyatékba. Nórát megillette a házastársi rész, a fennmaradó hányad pedig a gyerekeket illette.
A szavak tompán jutottak el hozzá, mintha sűrű köd választaná el a valóságtól. Az ügyvédje magyarázott valamit a fellebbezés lehetőségéről, de Nóra alig fogta fel.
Aláírta az iratokat. Gépszerű mozdulatokkal.
Kilépett az épületből, és leült az udvar egyik padjára. Az emberek jöttek-mentek körülötte, telefonáltak, siettek, élték a saját ügyeiket.
Neki már nem maradt ügye. Elvették tőle mindazt, amihez ragaszkodott.
Nem volt kedve visszamenni a nyaralóba. Mi értelme? Hogy még egyszer végignézze azt, ami már nem az övé?
Mégis felszállt a buszra. Tudta, hogy utoljára teszi meg ezt az utat.
Este lassan végigsétált a kertben. Megérintette az almafák törzsét, végigsimított a veteményes ágyásain, megállt a kis ház előtt, amely annyi éven át az egész világát jelentette.
A szomszéd, István, áthajolt a kerítésen.
— Na, Nóra? Mi lett?
— Nem nekem kedvezett a döntés.
István sóhajtott.
— Azt hittem, az igazság számít.
— Az igazság ott kezdődne, ahol az erősebb nem tiporja el a gyengébbet — felelte csendesen. — Itt most nem ez történt.
— És merre tovább?
— Visszaköltözöm a városi lakásba.
Bent a házban összepakolta a legszükségesebbeket. Nem sok mindent vitt magával — csak azt, ami személyes volt. A többit itt hagyta az új tulajdonosoknak.
Másnap érkezik az ingatlanos, hogy felmérje az „objektumot”, és meghatározza, miként lehet a legelőnyösebben értékesíteni.
Ő pedig eltűnik innen végleg.
A történet, amely itt kezdődött, most lezárult. Nem úgy, ahogyan megérdemelte volna, hanem keserűen és igazságtalanul.
Nóra leoltotta a villanyt, kulcsra zárta az ajtót, a kulcsot átadta Istvánnak — az ügyvéd kérésére. Aztán a kis bőröndjével elindult a buszmegálló irányába.
Nem fordult hátra.