— Semmiféle értesítést nem kaptam arról, hogy per indult volna! — csattant fel Nóra, és úgy érezte, a hangja idegenül visszhangzik a saját fülében.
Az egyik végrehajtó tárgyilagos hangon felelt:
— Az eljárást az örökösök kezdeményezték. A beadvány szerint alapos a gyanú, hogy a végrendelet nem teljesen önkéntes körülmények között született.
András szája sarkában elégedett mosoly bujkált. Kárörvendő, visszataszító.
— Ezt nem tehetik meg! A ház az én nevemen van, minden irat nálam van! — vágott vissza Nóra.
— Dehogynem tehetjük — érkezett a hűvös válasz. — És most meg is tesszük. Itt a jegyzőkönyv, kérem, írja alá.
A papírt átvette, de a sorok összefolytak előtte. Nem a sírás homályosította el a látását, hanem a benne forrongó indulat.
„Lakóépület — egy darab. Telek — hatszáz négyzetméter. Melléképületek…”
Harminc év munkája, közös élete, minden emlék — száraz felsorolássá silányítva. Mintha csupán tárgyak lennének egy raktárban.
— Nem írom alá — mondta végül, és visszanyújtotta a tollat.
— Akkor rögzítjük, hogy megtagadta. Tanúk jelen vannak — felelte az egyik férfi közönyösen.
A végrehajtók módszeresen dolgoztak tovább. Fényképeztek, feljegyzéseket készítettek, matricákat ragasztottak az ajtókra. A ház, amely eddig az otthona volt, hirtelen idegen tereppé vált.
András nem sietett. Élvezte a helyzetet.
— Nóra, a megbízóim továbbra is hajlandók egyezségre. Élethosszig tartó használati jogot ajánlanak. Gondolja át.
— Mondja meg nekik, hogy menjenek a pokolba! — vágta rá.
— Felesleges az indulat. A bíróság döntése akár egészen más irányt is vehet.
Amikor végre elmentek, Nóra kiült a verandára. Mozdulatlanul nézte a kertet. Az öreg almafákat. A veteményest, amit hamarosan fel kellett volna ásni.
Vagy talán már nincs is értelme?
Miért ültessen bármit, ha lehet, hogy hamarosan nem maradhat?
A szomszéd, István, lassan odalépett a kerítéshez.
— Nóra, mi történt? Láttam a hivatalos embereket.
— Végrehajtók voltak. Zárolták a házat.
— De miért?
— Gábor gyerekei perelnek. El akarják venni tőlem.
István hallgatott, a kezében forgatta a kapanyelét.
— Tudod… velem is megesett valami hasonló, amikor meghalt a feleségem. A sógornőm azt állította, nincs jogom a lakáshoz, mert nem vagyok vér szerinti rokon.
— És mi lett a vége?
— Három évig húzódott. Rengeteg pénzt felemésztett. Aztán a sógornő meghalt, és az ügy egyszerűen megszűnt.
Nóra keserűen elmosolyodott.
— Szép kilátás. Várni, amíg valaki meghal.
— Nem tanácsnak szántam. Csak mondom, az élet furcsa dolgokat produkál.
A férfi visszament a kertjébe. Nóra egyedül maradt.
Arra gondolt, mennyire üres szó az igazság. Lehet valaki évtizedekig hűséges társ, gondoskodó feleség, és egyetlen tollvonással semmivé válik minden. „Nem vér szerinti” — ennyi elég, hogy félresöpörjék.
Este Erika hívta fel, a régi iskolai barátnője.
— Hallottam a híreket. Próbálj erős maradni.
— Erős? Minek?
— Talán mégis érdemes lenne elfogadni az ajánlatukat. Legalább maradhatnál.
— És milyen áron? Hogy itt éljek állandó rettegésben? — kérdezte Nóra fáradtan.
— Tudod, a törvény néha könyörtelen.
— A törvény? A végrendelet nálam van!
— Azt is meg lehet támadni. Ezzel tisztában vagy.
Persze hogy tudta.
Miután letette a telefont, nem gyújtott villanyt. A sötétben ült, hallgatta, ahogy a szél belekap az ágakba. Azokat az almafákat húsz éve ültették Gáborral, apró csemeteként.
Most terebélyesek, bőven teremnek. Csakhogy a gyümölcs talán már nem őt illeti.
Talán semmi sem.
Még az emlékek is halványulni kezdtek, mintha idegen történetté alakulnának.
Később lefeküdt, de az álom elkerülte. A csendet figyelte, és tudta, hogy másnap minden ugyanúgy folytatódik. Ugyanolyan súllyal, ugyanolyan igazságtalansággal.
Nem áll mellette senki. Nem számít rokonnak. Sem Gábor gyermekeinek, sem az anyósának.
Idegen.
És lassan maga a ház is idegenné válik. Ha eladják, ha más költözik be, az emlékek is szertefoszlanak majd, mintha soha nem is léteztek volna.
Eltelt egy hónap.
Nóra továbbra is a házban lakott — papíron még megtehette. A zárolás nem tiltotta meg, hogy ott tartózkodjon. Egyelőre.
De szinte naponta érkeztek újabb hivatalos levelek. Idézések, beadványok, felszólítások, hogy jelenjen meg itt és ott.
Elment mindenhova. Válaszolt a kérdésekre. Újra és újra elmondta a bíróknak és az ügyvédeknek, hogy a nyaraló az övé a végrendelet szerint, és hogy ez nem csupán papír, hanem egy közösen felépített élet bizonyítéka.