És ezt akarják most kitépni a kezéből. Elherdálni, pénzzé tenni, majd elosztani egymás között, mintha csak egy tárgyról lenne szó.
— Nem kapják meg — suttogta maga elé. — Amíg élek, biztosan nem.
A telefon csörgése váratlanul hasított a csendbe. Éles volt és sürgető.
Nóra rápillantott a kijelzőre. Ismeretlen hívó.
— Tessék?
— Nóra? András ügyvéd beszél. A néhai férje gyermekeit képviselem jogi ügyben…
Egy pillanatra elszorult a mellkasa, de amikor megszólalt, a hangja higgadt maradt.
— Mondja.
— Ügyfeleim szeretnék elkerülni a bírósági eljárást. Hajlandók biztosítani önnek holtig tartó használati jogot az ingatlanra. A továbbiakról gondolom, nem kell részleteznem.
— Dehogynem. Mit várnak ezért?
— A hagyaték bizonyos részéről való lemondást. Néhány dokumentum aláírását.
Nóra nem felelt azonnal. Élethosszig tartó használat… vagyis papíron maradhatna, de bármikor félresöpörhetnék. Elég egy apró ürügy, és máris mennie kellene. Csak egy aláírás az egész.
— Nóra? Hall engem?
— Hallom. A válaszom nem.
— Javaslom, fontolja meg. A per költséges és évekig is eltarthat. A végkimenetel pedig kétséges.
— Nem kétséges. Van érvényes végrendeletem.
— A végrendelet megtámadható. Tapasztalatból mondom…
Nóra bontotta a vonalat. A keze most már nem remegett. Inkább valami különös nyugalom költözött belé, mintha döntésével megerősödött volna.
Bement a hálószobába, levette a szekrény felső polcáról a dobozt, amelyben az iratokat tartotta. Előkereste a végrendeletet, és még egyszer, figyelmesen átolvasta.
Minden szabályos volt. Minden aláírás, pecsét a helyén. A ház az övé.
De számára ez több volt puszta jogi kérdésnél.
Harminc éven át volt társ, feleség, háziasszony. Amikor kellett, gondoskodott Gábor gyermekeiről is. Mosott rájuk, főzött nekik, ott ült az ágyuk mellett, ha belázasodtak.
És most?
Eszébe jutott az utolsó beszélgetés Erikával, fél évvel ezelőtt.
— Nóra, pénzre van szükségünk. A hitelt fizetni kell.
— És munkát nem lehetne vállalni többet?
— Dolgozunk! De kevés. Ott az a ház. Adjátok el, aztán osztozunk.
Osztozunk. Mintha természetes lenne.
És ő mit kapott cserébe az évtizedekért? Hálát biztosan nem.
Visszatette a papírokat, bezárta a szekrényt. Odakint lassan leszállt az este. Hamarosan fel kellett kapcsolnia a lámpát, de szerette ezt az átmeneti órát, amikor még nem teljes a sötétség. Ilyenkor könnyebb volt gondolkodni.
Gábor gyakran mondta: „Szürkületben minden baj kisebbnek látszik.” Volt benne valami csendes bölcsesség.
Nóra felkapcsolta a lámpát. A meleg fény barátságosan töltötte meg a szobát.
Rádöbbent, hogy sosem maradt igazán egyedül. A férje emléke, a közös szokások, a múltjuk itt éltek a falak között.
Ez a ház nem csupán épület és telek. Ez az ő története. Az ő életének lenyomata.
És ezt senki nem veheti el tőle.
Kint teljesen besötétedett. A szomszédok ablakaiban fény gyúlt, valahonnan zene szűrődött ki, máshol gyereknevetés hallatszott.
Az élet ment tovább.
Az övé is menni fog.
Másnap felkeres egy ügyvédet. Megvédi azt, ami az övé. A jogait, az emlékeit, a jövőjét.
Most azonban csak ült a csendben, és elképzelte a tavaszt: új palántákat ültet majd, nyáron ribizliből főz lekvárt, ősszel almát szed a fákról.
Itt fog élni. A saját otthonában.
Mert ez az övé. És senkinek — senkinek a világon — nem adja át.
Senki kedvéért.
Ám a reggel mindent felborított.
Erőteljes dörömbölés riasztotta fel. Követelő, kemény ütésekkel verték az ajtót, mintha betörni készülnének.
— Nyissa ki! Végrehajtás!
Nóra szíve nagyot dobbant. Gyorsan magára kapta a köntösét, és az ajtóhoz sietett.
— Miféle végrehajtás? Nincs tartozásom!
— Azonnal nyissa ki!
Ujjai remegtek, amikor elfordította a kulcsot.
Két egyenruhás férfi állt a küszöbön. Mögöttük András ügyvéd, ugyanaz, aki előző nap hívta.
— Nóra, bírósági határozat érkezett. Az ingatlant az eljárás lezárásáig zároljuk.
— Milyen bírósági határozat? Erről egyetlen értesítést sem kaptam.