– Ez a ház az enyém, és a maga unokáinak semmi keresnivalójuk itt! – vágta rá Nóra, majd akkora lendülettel csapta be az ajtót az anyósa előtt, hogy beleremegtek az üvegek. A kulcsot görcsösen szorította a markában. – Nem kapják meg. Nem adom!
Ott maradt az előszobában, mozdulatlanul. Úgy kapkodta a levegőt, mintha hosszú távot futott volna, pedig egyetlen lépést sem tett. Csak állt, és próbálta csillapítani a mellkasában dübörgő szívverést.
Kint lassan távolodó kopogás hallatszott: az anyósa sarka verte a kerti ösvény kövét. A hang egyre halkult, míg végül teljesen elhalt.
Csend telepedett a házra.
Nóra hátát a bejárati ajtónak támasztotta. A festett felület hidegen simult hozzá. A zöld színt még Gábor választotta évekkel ezelőtt. „A zöld a remény árnyalata” – mondogatta akkor nevetve. Akkoriban nem értette, miért mosolyog ezen ennyire.
Most már igen.
Remény… De mire? Arra, hogy minden rendbe jön? Hogy a család egyben marad? Hogy a gyerekek felnőve majd megbecsülik azt, amit kaptak?
A telek nem nagy: hat áras földdarab, rajta egy ötven négyzetméteres kis ház. Ez maradt utána. Gábor három éve ment el. Az anyósa pedig azóta is úgy beszél erről a helyről, mintha az automatikusan az unokákat illetné – azokat, akik a férje első házasságából születtek.
– Maga nem is a vérük! – vágta a fejéhez az imént. – Ők az igazi család!
Vér. Milyen különös szó. És három évtized közös élet? Az mi volt akkor? Semmi?
Nóra ellépett az ajtótól, kiment a konyhába, és feltette forrni a vizet. Ujjai enyhén remegtek. Nem tudta eldönteni, a düh dolgozik benne, vagy a félelem.
Az ablakon át átlátott a szomszéd kertjébe. István éppen a veteményest kapálta. Felnézett, intett neki. Nóra viszonozta a mozdulatot, kissé gépiesen.
Rendes emberek. Nem kérdezősködnek, nem szólnak bele más dolgába. De pontosan tudják, mi történik a környéken. Látják, hallják, értik.
A víz zubogni kezdett. Nóra erős teát készített, olyat, amilyet az édesanyja szeretett. „A tea legyen karakteres, ne csak színes víz” – hallotta szinte a fülében a régi intelmet.
Tíz éve már, hogy az anyja nincs vele. De a mondatai ma is elkísérik. Sokszor ezek tartják benne a lelket.
– Kislányom – mondta gyakran –, bármi történik, soha ne hátrálj meg. Ha tudod, hogy igazad van, állj ki érte akkor is, ha fáj.
Igaza van most? Nóra leült az asztalhoz. Ehhez az asztalhoz, ahol annyi közös vacsora zajlott. Gábor újságot lapozgatott, a gyerekek – az ő gyerekei is, hiszen felnevelte őket – hétvégente betoppantak, jóízűen ettek a főztjéből, dicsérték a süteményt.
Most pedig?
Most idegenként tekintenek rá. „Nem vér szerinti” – visszhangzott benne az anyósa hangja.
Csakhogy a papírok mást mondanak. A nyaraló hivatalosan az övé. Gábor még életében átíratta rá. Akkor azt mondta neki:
– Ez a te birodalmad. Mindig is te gondoztad, és így is marad.
Talán sejtett valamit.
Nóra lassan megitta a teát, majd átment a nappaliba. Leült arra a kanapéra, ahol a férje esténként televíziózott, gyakran el is szunyókált.
– Mit csináljak, Gábor? – kérdezte félhangosan a szobától. – Mondd meg.
A válasz csak a csend volt.
Eszébe jutott, hányszor panaszkodott neki Gábor a gyerekeire.
– Elkényeztették őket – mondta sokszor. – Az anyjuk mindent az ölükbe rakott. Most meg azt várják, hogy én is így tegyek. Hogy gondolkodás nélkül osszam szét, amit összegyűjtöttem.
– De mégiscsak a gyermekeid – felelte akkor Nóra.
– Azok, igen. De nem erre neveltem volna őket. Mindig csak kérnek. Soha nem elég nekik semmi. És közben nem tesznek hozzá semmit.
Nóra tudta, hogy ebben van igazság. Harminc év alatt egyszer sem ajánlották fel, hogy segítenek a ház körül. Nem javítottak meg semmit, nem kérdezték meg, szüksége van-e valamire.
Amint Gábor meghalt, azonban rögtön megjelentek. Hivatalos papírokkal, igényekkel, ügyvéddel az oldalukon.
El akarták vinni a városi lakást, a kocsit, ezt a nyaralót is.
A lakás azonban már a házasság előtt is Nóráé volt. Az autót időközben eladták. Így maradt ez a ház, ez a telek – a vita középpontjában.
És most idáig fajult a helyzet.
Nóra felállt, az ablakhoz lépett. Odakint terült el mindaz, ami az élete része volt: a saját kezével ásott ágyások, a gondosan ápolt virágok, az almafák, amelyeket Gáborral együtt ültettek el évekkel ezelőtt.
Ismerte itt minden bokor helyét, minden apró követ az ösvényen, és ahogy végignézett a kertjén, egyre erősebben érezte, hogy ezt nem adhatja fel.