A következő napokban is a saját kis rendem szerint ettem a szobámban. Vettem egy-egy péksüteményt, joghurtot, néha bedobtam a kosárba egy almát is. Egyszerű volt, gyors, és meglepően felszabadító.
És ami a legváratlanabb volt: jól éreztem magam így.
Szombat reggel különös felismeréssel ébredtem. Kinyújtóztam az ágyban, hallgattam a lakás csendjét, és hirtelen világossá vált bennem valami. Nyugalom volt bennem. Nem zakatolt a fejemben, mit kellene főzni. Nem számolgattam, mennyi idő a leves, mikor kell odatenni a húst. Nem álltam órákig a tűzhely mellett.
Lehet, hogy valójában mindig is erre vágytam?
Amikor kimentem a konyhába, Péter már ott ült az asztalnál. Az instant kávéját kavargatta, komoran, mintha a kanál csörgése lenne az egyetlen válasza a világra.
Odamentem a pulthoz, megtöltöttem a vízforralót, és csendesen megszólaltam.
— Péter…
Nem nézett rám. A kanál élesen koccant a bögréhez.
— Szeretnék beszélni veled.
— Már megint miről? — kérdezte fáradt ingerültséggel, de a tekintetét nem emelte fel.
Vettem egy levegőt.
— Nem az a dolgom, hogy egész életemben a konyhában álljak. Ugyanannyit dolgozom, mint te. Én is kimerülten érek haza. Ha azt szeretnéd, hogy főzzek, akkor tiszteletben kell tartanod az időmet és a munkámat. Nem szétosztani másoknak azt, amiért én dolgoztam.
Erre végre megmozdult. Megdörzsölte a homlokát, majd az orrnyergét, mintha fejfájással küzdene. Hallgatott.
— Érted, miről beszélek? — kérdeztem csendesen.
Felnézett. Hosszan fürkészett, mintha most látna először.
— Lehet, hogy nem mindent — morogta végül. — De te a feleségem vagy.
— Igen. A feleséged. Nem az alkalmazott szakácsod.
A vállai kissé megereszkedtek. Az ablak felé fordult.
Közben töltöttem magamnak teát. A táskámból elővettem a friss péksüteményt — előző nap direkt magamnak vettem. Leültem vele szemben.
Némán ültünk egymással szemben. Apró kortyokban ittam a teát, lassan ettem a buktát. A morzsák az asztalra hullottak. Péter kifelé bámult, mintha odakint keresne választ.
Egyszer csak felállt. Kinyitotta a fagyasztót. Elővette a saját maga által vásárolt bolti pelmenyit, és egy fazékba öntötte.
— Kérsz belőle? — szólt hátra, anélkül hogy rám nézett volna.
— Nem, köszönöm — feleltem nyugodtan. — Van, amit szeretek. Azt eszem.
Bólintott. Nem szólt többet, csak kevergette a forrásban lévő vizet.
Amikor befejeztem az evést, letöröltem az ujjaimat, és végigsimítottam az asztallapon. Tiszta volt. Nem tapadt rajta liszt, nem maradt rajta előző napi sürgés-forgás nyoma.
Az én asztalom. Az én konyhám. Az én döntéseim.
És nem éreztem szégyent.
Az ablak mögött lassan hullani kezdett a hó. Puha pelyhekben ereszkedett alá. Péter leült, és csendben enni kezdte a pelmenyit. Én kiittam az utolsó korty teát.
Nem történt kibékülés. Nem öleltük meg egymást. De valami mégis elmozdult. Ő nem tett több megjegyzést. Én pedig nem marcangoltam magam bűntudattal.
Lehet, hogy ez az állapot mindig is elérhető lett volna?
Talán igen. Csak eddig nem mertem meglépni.
Néhány nappal később megkérdezte:
— Fogsz még pelmenyit csinálni?
— Igen — válaszoltam. — Ha lesz hozzá kedvem. Magamnak készítem majd. És ha marad, kaphatsz belőle.
Elfogadta. Nem vitázott.
Azóta így élek. Akkor főzök, amikor örömömet lelem benne. Nem kötelességből. Nem azért, mert félek, mit gondolnak rólam. Hanem mert jólesik.
És hazafelé menet gyakran betérek a pékségbe. Veszek egy apró, lekváros süteményt.
Csak magamnak.
Nem önzésből.
Hanem mert végre a saját életemet élem.