Szerda este, amikor hazafelé tartottam, a kezemben szorongattam a frissen vásárolt péksüteményt. A papírzacskó alja átmelegedett, a töltelék olaja lassan átütött rajta, zsíros foltot hagyva az ujjaimon. Az utcai lámpák sárgás fénye megcsillant a hóval borított járdán, amely minden lépésemnél halkan ropogott. A csípős levegő belemarkolt az arcomba, mégis jólesett.
Minden olyan egyszerűnek tűnt.
A kapu előtt megálltam egy pillanatra. Letéptem egy falatot a süteményből; a tészta héja finoman reccsent a fogam alatt. A forró lekvár szinte megégette a nyelvem.
Hosszú évek óta most először fordult elő, hogy úgy léptem be a házba, hogy nem zakatolt a fejemben a vacsora gondolata.
Nem sürgetett semmi. Nem járt az eszemben, mit kell felaprítani, mit kell elmosni, mit kell feltenni főni. Nem nehezedett rám az a láthatatlan teher, hogy kötelességem valakit jóllakatni. Csak mentem hazafelé. A saját otthonomba. Egy apró édességgel — kizárólag magamnak.
Felpillantottam a negyedik emeleti ablakra. Ott volt valahol Péter. Talán még mindig duzzogott. Talán éhes volt. Talán arra számított, hogy beadom a derekam.
És ha nem?
A lépcsőházban Erzsébet néni épp a fokokat söpörte, ahogy szinte minden este. A seprű szálai szárazon súrolták a betont.
— Jó estét kívánok — köszöntem rá.
— Szép estét, kedvesem — felelte, majd a nyélre támaszkodva végigmért. — Na, Péter még mindig sértődött képet vág?
Megtorpantam.
— Honnan tud erről?
Elmosolyodott, mintha valami titkot őrizne.
— Ugyan már, ezek a falak vékonyabbak, mint hinnéd. Ne civakodjatok annyit, aranyom. Bár… — közelebb hajolt, hangját lehalkította. — Az én uram nem úszta volna meg ilyen könnyen. De ti fiatalok vagytok, majd elrendezitek.
Kacsintott, aztán folytatta a söprést.
Bent lehuppantam a kanapéra, és a telefonomért nyúltam. Szinte gondolkodás nélkül tárcsáztam Júlia számát.
— Igen? — hallatszott a vonal túloldalán, apró recsegés kíséretében. A háttérben jellegzetes roppanás: napraforgómagot rágcsált, mint mindig.
— Júlia, én vagyok.
— Na végre! Mesélj, mi van?
Nem tartottam vissza semmit. Elmondtam a gombócok körüli vitát, Péter barátait, a napok óta tartó némaságot. Azt is, hogy ma este vettem magamnak egyetlen kis süteményt.
Júlia harsányan felnevetett; ösztönösen eltartottam a készüléket a fülemtől.
— Anna, te zseniális vagy! — kacagta. — Én már régóta nem ugrálok senki kedvéért. Ellátom a macskát, magamat, és kész. És hidd el, teljesen jól érzem magam.
— De én férjnél vagyok — mondtam bizonytalanul. — Nem lehet, hogy túlzásba viszem?
— Ugyan kérlek! — újabb roppanás. — A házasság nem jelent konyhai szolgálatot. Kimerült vagy, nem önző. Majd meglátod, még ő fog könyörögni egy tál meleg ételért és egy bocsánatkérésért.
— Nem tudom…
— Dehogynem tudod. Most kezded komolyan venni saját magadat. Ez nem hiba, hanem előrelépés.
Nevettünk még egy keveset, tréfásan azt tanácsolta, hogy „csomagoljam vissza a gombócait a boltba”. Aztán elköszöntünk.
A telefonom az ölemben pihent. Saját magamat komolyan venni. Ízlelgettem a gondolatot, mintha idegen nyelven hangzott volna.
Talán valóban nem ismertem eddig önmagamat.
A hétvége közeledett, de Péter hallgatása nem enyhült. Reggelente hangosan csapta be maga mögött az ajtót, esténként a televízió előtt ült, és bolti készételeket majszolt. Én közben tudatosan meghagytam neki a nappalit, és hagytam, hogy a csend beszéljen helyettünk.