A tányérokon széttrancsírozott darabok hevertek. A felét sem fogyasztották el. Volt, aki csak belekóstolt, aztán félretolta, más a tejfölt szétmaszatolta rajta, és úgy hagyta, hogy a tészta a kihűlt, zsíros lében ázzon.
Mehet az egész a kukába.
— Örülök, hogy ennyire ízlett — préseltem ki magamból, majd sarkon fordultam és kimentem.
A hálóban leültem az ágy szélére. A tekintetem a szemközti falon tapadt meg, de valójában semmit sem láttam. A kezem aprókat remegett, a mellkasomban pedig tompán, fájdalmasan dobogott a szívem, mintha belülről öklöznék. Az egész vasárnapom. Az a rengeteg pelmenyi. Egy teljes hétre terveztem. Nekünk.
Kint közben harsány nevetés tört ki, poharak csörrentek, vállveregetések puffantak. Egyetlen ember sem kérdezte meg, hogy én ettem-e. Senkinek nem jutott eszébe félretenni nekem akár egy adagot.
Mire az utolsó vendég is távozott, a lakásra ráült a csend. Visszamentem a konyhába. Péter hátradőlve ült a széken, a telefonját görgette, mintha mi sem történt volna.
Az asztal ragadt a kosztól. Tejfölcsíkok, vajfoltok, szétszórt morzsák mindenütt. A mosogató púposra rakva tányérokkal. A peremén két összetapadt, hidegre dermedt pelmenyi árválkodott, gusztustalanul egymáshoz préselődve.
Felvettem a szivacsot, és szó nélkül nekiláttam. A maradékot villával kapargattam a szemetes fölött. Ahogy a tésztadarabok és a zsíros cafatok lehullottak, úgy éreztem, mintha belőlem tépnének ki valamit.
— Mi ez a fancsali kép? — nézett fel végre Péter. — A srácok dicsérték, ha számít.
Ráemeltem a tekintetem.
— Péter, ezt az egészet egy hétre készítettem. Egy teljes hétre. Kettőnknek.
Megvonta a vállát.
— Na és? Átjöttek a fiúk, megkínáltam őket. Ebben nincs semmi különös.
— Az lett volna a minimum, hogy előtte szólsz.
— Szóljak? — horkant fel. — Te vagy a feleség. A dolgod, hogy ellásd a vendégeket.
A dolgom. Mindig akad valami „dolog”.
Lassan kihúztam magam, és letettem a szivacsot.
— Megtettem, amit szerinted kötelességem — mondtam halkan. — Jól laktak. Innentől kezdve viszont oldd meg te, ha vendégeket hívsz.
Összeráncolta a homlokát.
— Ezt most komolyan mondod?
— Igen. Nem főzök többé, amíg nem tanulod meg megbecsülni, amit beleteszek.
Hirtelen felpattant.
— Megőrültél? Ekkora cirkuszt csinálsz pár szerencsétlen gombóc miatt?!
— Nem a gombócokról van szó. Hanem arról, hogy egy hét munkáját szórtad szét kérdés nélkül. Ráadásul a fele a kukában végezte.
Rám mutatott, az ujja majdnem az arcomhoz ért.
— Csak a hiszti megy! Akkor hisztizz egyedül!
Az ajtó csattanva zárult mögötte.
Ott maradtam a konyhában. Leültem a hokedlire, arcomat a tenyerembe temettem. Talán tényleg túlzás? Lehet, hogy szűkmarkú vagyok? Hogy felnagyítom?
Könnyek mégsem jöttek. Csak egy nehéz, fojtogató düh maradt bennem.
Összeszedtem a maradékot, elmostam mindent, majd lefeküdtem. Péter egész éjjel forgolódott mellettem, látványosan hátat fordítva.
Reggel egy szó nélkül indult el dolgozni.
A következő napok különös feszültségben teltek. Amikor hazaértem, a konyha érintetlen volt. Péter alig szólt hozzám; ha mégis, röviden és hűvösen. Én pedig minden este megálltam a ház melletti kis bódénál, és vettem magamnak egyetlen apró, lekváros péksüteményt. Csak egyet. Csendben megettem, mintha valami titkot őriznék.
Így telt el néhány nap, mígnem egy szerda este egészen másként alakult minden.