Egy teljes hétre elegendő pelmenyit gyártottam le előre, a férjem pedig egyetlen szó nélkül szétosztotta a haverjai között — aztán még ő sértődött meg, amiért ezek után nem álltam neki újra főzni.
Azon a hétfő reggelen kifejezetten derűsen ébredtem. Úgy éreztem, kivételesen nem fog agyonnyomni a hétköznapok terhe. A mélyhűtőben katonás rendben sorakoztak a gondosan becsomagolt adagok: három polcot töltöttek meg. Elég lett volna esténként elővenni egy csomagot, kifőzni, és már kész is a vacsora. Nem kellett volna törnöm a fejem, mit tegyek az asztalra. Végre egy kis fellélegzés.
A vasárnapom azonban teljes egészében a konyháról szólt. Reggeltől estig ott álltam. Saját kezűleg dagasztottam be a tésztát, a töltelékhez a húst is én daráltam le — Péter ugyanis szereti, ha bőséges benne a hús. Addig gyúrtam és nyújtottam, szaggattam és hajtogattam, míg az ujjaim teljesen el nem gémberedtek. A férjem időről időre felbukkant az ajtóban, elégedetten mosolygott, és összedörzsölte a tenyerét.
— Annyira ügyes vagy, Anna! — lelkendezett a gőzölgő edény fölé hajolva. — Egész héten királyi dolgunk lesz.
Segítséget azonban nem ajánlott. Kinyújthatta volna a tésztát, vagy formázhatta volna a batyukat, de eszébe sem jutott. Inkább csak kerülgetett, és meghatott arccal figyelt. Én közben a sajgó derekamat masszíroztam, és azzal vigasztaltam magam: ha most ennyit beleadok, utána napokig nyugtom lesz.
Soha nem rajongtam a főzésért. Amikor még egyedül éltem, beértem joghurttal, szendviccsel, néha sütöttem egy rántottát. Nem hiányzott a többfogásos vacsora. Péter viszont imád enni — nem is keveset. Az esküvő után természetesnek vette, hogy a konyha teljes egészében az én terepem. Ha otthon vagyok, még egy teát sem készít magának.
Hétfő este, ahogy a buszmegállótól hazasétáltam, már előre elképzeltem a forró pelmenyit tejföllel megkoronázva. Talán aprítok rá egy kis petrezselymet is — gondoltam elégedetten. Elfordítottam a kulcsot a zárban, és azonnal megcsapott valami szokatlan.
Férfihangok zaja szűrődött ki, harsány nevetés kíséretében. A levegőben piruló hagyma illata terjengett.
Amikor benéztem a konyhába, földbe gyökerezett a lábam.
Az asztal körül négy férfi ült: Péter és három barátja. Mindegyikük előtt púpozott, gőzölgő tányér állt — pelmenyivel. Az én pelmenyimmel. A tűzhelyen egy hatalmas fazékban még mindig forrt a víz.
— Na, megjött Anna! — intett felém Gábor, villával a kezében, anélkül hogy igazán rám nézett volna. — Péter, te aztán tudsz élni! Ritka kincs az ilyen feleség!
Péter sugárzott a büszkeségtől.
— Fiúk, ezt kóstoljátok meg! Igazi házi! — csettintett elégedetten. — A nejem készítette. Ilyet még biztos nem ettetek.
Az ajtóban álltam, vállamon a táskával, és hirtelen kiszáradt a szám.
— Péter… — szólaltam meg halkan.
— Ugyan, ne izgulj, mindent mi intéztünk — legyintett, rám sem pillantva. — Gábor átjött, hát előkaptam a pelmenyiket. Minek álljon ott kihasználatlanul?
Kihasználatlanul? Egy teljes napom ment rá. Minden egyes darabot a saját kezemmel formáztam.
Szó nélkül odaléptem a fagyasztóhoz, és kinyitottam az ajtaját. Az üres polcok hidegen tátongtak felém. Mindhárom teljesen kiürült. Csak néhány gyűrött zacskó maradt az alján.
— Legközelebb készíthetnél nagyobb adagot, Anna — szólt oda valaki az asztaltól. — Ennyi négy éhes férfinak nem sok.
Gábor hangosan felböfögött, majd röhögni kezdett, a többiek pedig csatlakoztak hozzá.
Lassan visszafordultam. Az asztalon a tányérokban félig megrágott, szétnyomkodott pelmenyik hevertek, a tejföl szétkenve, a szaft szétcsöpögve mindenütt. Már a látványuktól is összeszorult a gyomrom.