— Elég a magam baja is — csattant fel Mónika a vonal túlsó végén. — Fordulj inkább Erikához, talán ő tud valamit kezdeni a helyzettel.
Erika valóban „segítséget” küldött. Néhány nappal később megjelent három hatalmas zsákkal, amelyeket az anyósa padlásáról halászott elő.
— Vigyétek csak el, nálunk úgyis csak a helyet foglalja — legyintett. — Van közte edény is. Igaz, nem mind hibátlan, de nektek még jó lesz.
Júlia csendben pakolta ki a holmikat. A ruhák dohszagot árasztottak, a pulóverek kinyúltak és molyrágta foltok tarkították őket. A tányérok csorbák voltak, az egyik serpenyő alját rozsda ette. Szinte minden a szemetesben végezte, de amikor Erika elé állt, udvariasan megköszönte az „adományt”. A büszkesége nem engedte, hogy kimutassa a megaláztatást.
A nehéz hónapok mégis közelebb hozták őket egymáshoz. Gábor bármit elvállalt, amiből pénz lehetett: költöztetéseknél cipelte a bútorokat, éjszakánként taxizott, hétvégén kisebb javításokat vállalt. Júlia fordításokat készített, adminisztrációs munkákat csípett el, amit csak talált. Esténként holtfáradtan rogytak le a kopott kanapéra, és arról beszélgettek, milyen lesz majd, ha egyszer fellélegezhetnek.
— Hidd el, túljutunk ezen — súgta Gábor, és gyengéden megcsókolta a felesége homlokát. — Nem marad ez így örökké.
A fordulat váratlanul érkezett. Egy régi ismerős felhívta Gábort, és felajánlott neki egy munkát az ország északi részén, többhetes váltásokban. Kemény fizikai munka volt, távol az otthontól, viszont a fizetés majdnem háromszorosa annak, amit Debrecenben kereshetett volna. Júlia először tiltakozott — a két hónapos különlét végtelennek tűnt.
— Ez a lehetőség most nekünk szól — érvelt Gábor. — Kibírunk pár évet, és végre normális életet teremthetünk.
Az első turnus mindkettejüket próbára tette. Júlia nehezen viselte az üres lakást, Gábor pedig kimerülten hívta esténként, mégis lelkes volt: becsülték a munkáját, jó volt a csapat, és valódi előrelépést ígértek neki. Amikor az első komolyabb fizetéssel tért haza, percekig némán ültek az asztalnál, és a bankszámla egyenlegét nézték.
— Most kezdődik valami új — mondta halkan Gábor, miközben átölelte Júliát.
És valóban, lassan rendeződni kezdtek a dolgok. A hitelt idő előtt törlesztették, félretettek tartalékot, és gyűjteni kezdtek egy tágasabb lakásra. A rokonság hozzáállása is észrevehetően megváltozott. Mónika egyre gyakrabban telefonált, érdeklődött, aggódónak tűnve.
— Kislányom, minden rendben? Gábor rendesen hazaküldi a pénzt?
Erika is felfedezte magában a testvéri szeretetet. Meghívások érkeztek vasárnapi ebédekre, családias összejövetelekre.
— Gyere el hozzánk, üljünk le együtt! Mikor jön haza Gábor a váltásból? — kérdezgette kíváncsian.
Egy ilyen alkalommal Erika férje, Zoltán, néhány pohár bor után nyíltabban beszélt a kelleténél.
— Okosan csinálja Gábor, hogy vállalja az északi melót. Most ott lehet igazán keresni. Gondolom, már nézelődtök lakás ügyben, igaz?
Júlia kitérően felelt. Érezte, hogy nem puszta érdeklődésről van szó; inkább felmérik, mennyire állnak jól anyagilag.
Erika negyvenedik születésnapját végül nagy felhajtással szervezték meg. Egy elegáns belvárosi éttermet béreltek ki, harminc vendéggel, műsorvezetővel és élő zenével. Júlia sokáig töprengett az ajándékon. Nem akart egyszerűen pénzt borítékba tenni — túl személytelennek érezte. Végül egy kézzel festett porcelán teáskészlet mellett döntött, mellé pedig egy prémium kozmetikai csomagot választott, tudva, hogy Erika rajong az ilyesmiért.
Az ajándékok átadása szinte előadássá vált. Sorban léptek a vendégek az ünnepelt elé: borítékok, ékszerdobozok, díszes csomagok cseréltek gazdát. Amikor Júlia következett, mosolyogva nyújtotta át gondosan becsomagolt dobozait.
Erika kíváncsian bontani kezdte az első csomagot.