Erika lassan lehúzta a csomagolást az első dobozról. Amint meglátta a finoman festett porcelán teáskészletet, az arca megmerevedett, majd árnyék suhant át rajta.
— Ez most komoly? — kérdezte élesen, és a vendégek felé fordította a dobozt. — Egy teáskanna? Tényleg ezt gondoltad megfelelőnek?
A beszélgetések zaja egy pillanat alatt elhalt. Júlia érezte, hogy forróság önti el az arcát.
— Erika, ez kézzel festett darab, külön rendelésre készült… — kezdte volna halkan.
— A ti anyagi helyzetetekben nevetséges ilyen csecsebecsével előállni a saját testvéred születésnapján, amikor adhattál volna rendes pénzt is! — vágott közbe Erika metsző hangon. — Mindenki tudja, mennyit keres Gábor odafent! Ötvenezer forint meg sem kottyant volna nektek!
Mónika azonnal lánya mellé állt.
— Erikának igaza van. Annyi mindent tettünk értetek… Elfelejtetted már, amikor ti voltatok bajban, és mi segítettünk?
— Miféle segítségre gondolsz? — kérdezte Júlia csendesen, de hangjában már vibrált az indulat. — Azokra a régi holmikra, amiket végül kidobtam?
— Hogy beszélhetsz így! — csattant fel Erika. — Azok teljesen jó dolgok voltak! Nélkülünk talán éhen haltatok volna! Most meg már fenn hordod az orrod!
Ágnes néni is belefolyt a szóváltásba, karba tett kézzel.
— Lehet, hogy Gábor nem is ad neki pénzt? Sok férfi, ha egyszer megszedi magát, hirtelen fukar lesz.
— Nem erről van szó, egyszerűen hálátlan — legyintett Erika. — Mindig is önfejű volt, csak a maga útját járta.
Júlia a terem közepén állt, és érezte, ahogy minden tekintet rá szegeződik. Abban a pillanatban kristálytisztán megértette: nem ő hiányzott nekik soha, nem a szeretete vagy a törődése. Egyetlen dolog érdekelte őket — a pénz, ami most már az ő családjához tartozott.
Valami végérvényesen eltört benne. Az évek, amelyeket azzal töltött, hogy megfeleljen, hogy kivívja az elismerésüket, hirtelen üresnek és hiábavalónak tűntek. Kihúzta magát, és egyenesen a nővére szemébe nézett.
— Tudod, Erika, valóban ostoba voltam — mondta nyugodtan, már-már jeges hangon. — Ostoba, amiért azt hittem, köztünk lehet őszinte kapcsolat, nem csak számítás.
— Ezt nem hagyom… — kezdte Erika, de Júlia felemelt kézzel leállította.
— Hadd fejezzem be. Segítségről beszélsz? Három zsák levetett ruha, amit még a segélyszervezet sem fogadott volna el — ez volt a nagy támogatás? Anya, te pedig lakást ígértél, aztán inkább kiadtad másnak, miközben mi egy szűk egyszobásban próbáltunk boldogulni. Ez lenne az önfeláldozás?
Mónika arca elvörösödött.
— A ti érdeketeket néztem! Meg kellett tanulnotok talpra állni!
— Nem az érdekünket nézted, hanem a hasznot — felelte Júlia. — Amikor semmink sem volt, Gábort kinevettétek, minden családi ebéden megaláztátok. Most, hogy jól keres, hirtelen fontos lett a rokoni kötelék.
— Mindig jót akartunk neked! — szólt közbe Zoltán felháborodva.
— Valóban? — fordult felé Júlia. — Emlékszel, hányszor nevezted Gábort szerencsétlennek? Azt mondtad, elpazaroltam az életemet a szegénységben.
A vendégek között suttogás futott végig. Valaki már a telefonját emelte, mintha egy jelenetet rögzítene.
Júlia lassan végignézett a rokonokon.
— Tudjátok mit? — mondta csendesen. — Köszönöm nektek. Köszönöm az órát.