— Felháborító, hogy egy ilyen tehetős ember az édes testvérének valami értelmetlen csecsebecsét ad ajándékba, és nem rendes összeget! — zúgolódtak a rokonok a kerek évfordulós vacsorán.
— A te anyagi helyzeteddel ez egyszerűen szégyen! A húgodnak kacatot adsz, nem pénzt? — Erika éles hangja végigsuhant a dísztermen, és még a legvidámabb vendégek is elhallgattak tőle.
Júlia a terem közepén állt, kezében gondosan átkötött dobozzal. Érezte, ahogy forróság önti el az arcát. Legalább harminc kíváncsi tekintet szegeződött rá, mindenki a válaszát leste. A nővére közben tovább méltatlankodott, és magasba emelte az imént kibontott, rikító mintájú, giccses teáskannát.
— Ez most komoly? Gúnyt űzöl belőlem? Ennyi mindent tettem érted!
Júlia nem szólt egy szót sem. Mellkasában egyszerre kavargott a düh és a megbántottság. Hogy fajulhatott idáig a helyzet? Hogyan alázhatta meg őt így, mindenki előtt az, akit valaha a legközelebbinek hitt?
Pedig öt évvel korábban még egészen más volt a hangulat. Tisztán emlékezett arra a napra, amikor Gábort először vitte haza bemutatni a családnak. Egyszerű, munkáscsaládból származó férfi volt, szorgalmas és megbízható, de sem befolyásos ismeretségekkel, sem vastag bankszámlával nem rendelkezett. Az édesanyja, Mónika, alig tudta leplezni csalódottságát. Folyton egy ismerős fiát hozta fel példának, aki sikeres menedzser lett, ráadásul két lakással is büszkélkedhetett.
— Júlia, te értelmes lány vagy — húzta félre minden családi összejövetelen. — Miért választod a nélkülözést? Nézd csak Ritát! Milyen férjet talált magának, Lexusszal járnak.
Erika sem volt kíméletesebb. Gábor jelenlétében, szinte élvezettel szurkálódott:
— Na, Gábor, mikor lesz végre autótok? Vagy maradtok a metrón, mint az egyetemisták?
Az esküvőjük visszafogottan zajlott: egy kis étteremben, szűk családi körben. Mónika egész este mogorván ült, Erika és a férje, Zoltán, pedig az első koccintások után sietve távoztak, sürgős teendőkre hivatkozva.
A közös életüket tényleg a nulláról kezdték. Egyetlen szobás, külvárosi lakásban, amelyet Gábor a nagymamájától örökölt, de alapos felújításra szorult. A falakról mállott a tapéta, a parketta minden lépésnél panaszosan nyekkent, a csapból pedig barnás víz csordogált. Júlia ma is fel tudta idézni, ahogy késő estig ragasztották a tapétát, és saját ügyetlenségükön nevetve próbálták kisimítani a légbuborékokat.
— Emlékszel, anya azt mondta, kapunk egy kétszobás lakást? — kérdezte egyszer, amikor a fizetésig hátralévő napokat számolgatta.
— Engedd el — vonta magához Gábor. — Megoldjuk a magunk erejéből.
Így is lett. Az ígért lakásból soha nem lett semmi. Mónika inkább „megbízható embereknek” adta bérbe, arra hivatkozva, hogy a fiatalok még ráérnek komolyabb ingatlanon gondolkodni.
A harmadik év bizonyult a legnehezebbnek. Gábor munkahelye egyik napról a másikra megszűnt. Három hónapig nem talált állást, miközben a felújításra felvett hitel törlesztőrészletei könyörtelenül érkeztek. Júlia végül erőt vett magán, és felhívta az édesanyját.
— Anya, most igazán szorult helyzetben vagyunk. Tudnál kölcsönadni valamennyit? Amint Gábor elhelyezkedik, visszafizetjük.
A vonal túlsó végén rövid csend támadt, majd Mónika hangja keményen csendült fel:
— Megmondtam már, hogy rendes emberhez kellett volna férjhez menned. Akkor most nem telefonálnál pénzért.
Júlia dermedten szorította a kagylót, és érezte, hogy a beszélgetés még korántsem ért véget.