— Ez csak vicc volt! — próbálta menteni magát Gábor.
— Nekem ez egyáltalán nem nevetséges. Három éve nem az. Azóta nem, hogy már nem társat látsz bennem, hanem terhet.
Lilla némán állt az anyja mellett. A szemei riadtan kitágultak, apró ujjai Eszter pulóverébe kapaszkodtak.
— Kincsem, menj, és pakold össze a hátizsákodat — simította meg Eszter a haját. — Tedd bele a kedvenc könyveidet és a plüssödet is.
— Meg ne próbáld! — ordította Gábor. — Lilla, maradj ott!
A kislány ledermedt. Eszterben ekkor valami felrobbant. Nem hisztérikus düh volt, hanem hideg és tiszta, mint a jég. Évek óta először érezte, hogy nem fél.
— Lilla, menj nyugodtan — ismételte halkan, de ellentmondást nem tűrően. — Minden rendben lesz.
A gyerek gyorsan kisurrant a konyhából. Gábor utánaindult, de Eszter elé lépett.
— Ne érj hozzá.
— Teljesen megőrültél? — megragadta a vállát.
Eszter egyetlen mozdulattal lerázta magáról.
— Vedd le rólam a kezed. Azonnal.
A hangjában volt valami, amitől a férfi megtorpant. Talán a jeges nyugalom, talán az elszántság. Eszter maga sem tudta. Csak azt, hogy átlépett egy határt, ahonnan nincs visszaút. És furcsa módon ez most nem rémisztette meg, hanem megkönnyebbüléssel töltötte el.
A telefonja ismét rezgett. Péter üzent: „Ha baj van, felmegyek. Csak jelezz.”
Eszter gyorsan bepötyögte: „Öt perc és lemegyek. Kézben tartom.”
Még előző este rettegett ettől a pillanattól. Fejben újra és újra lejátszotta a jelenetet, számított kiabálásra, könyörgésre, jelenetre. Ehhez képest csak ürességet látott Gábor tekintetében. Nem értette. Talán fel sem fogta, hogy hónapok óta nincs felesége, csak egy lakótársa. Hogy a kapcsolatukat már rég nem érzések, csupán papírok és megszokás tartják össze.
— Eszter, gondold át — szólalt meg váratlanul enyhébb hangon Katalin. — A válás nem játék. Egy bélyeg az ember életén. Meg fogod bánni.
— Már bánom — felelte Eszter csendesen. — Azt, hogy eddig halogattam.
Sarkon fordult, és kiment az előszobába. Lilla ott várta, vállán a kis hátizsákkal.
— Anya, tényleg sokáig leszünk Mária mamánál?
Eszter leguggolt elé.
— Lehet, hogy igen. De ígérem, minden rendben lesz. Sőt… talán még jobb is.
— És apa?
— Apa szeret téged. Te is szereted őt. Ez nem változik. De mi ketten külön fogunk élni.
Lilla bólintott. Túl komolyan a korához képest.
— Tudom. Mindig veszekszetek.
Eszter szívét összeszorította a bűntudat. A lánya mindent látott. Többet, mint hitte.
— Sajnálom, kicsim.
— Ne sajnáld, anya — bújt hozzá Lilla. — Csak mosolyogj megint úgy, mint régen. Már nagyon rég nem láttalak igazán mosolyogni.
Eszter szorosan magához ölelte. Egy pillanatra lehunyta a szemét, erőt gyűjtött, majd kézen fogta, és az ajtó felé indult.
Mögöttük Gábor hangja csattant:
— Ha most kilépsz azon az ajtón, mindent megteszek, hogy megbánd! Hallod? Elveszem tőled Lillát! Bebizonyítom, hogy alkalmatlan vagy az anyaságra! A legjobb ügyvédeket fogadom fel! Van pénzem, kapcsolataim…
Eszter visszafordult. Hosszan nézett rá, aztán szinte suttogva csak ennyit mondott:
— Próbáld meg.
Az ajtó halkan kattant mögöttük. A lépcsőház hűvös és csendes volt. Eszter erősen fogta a lánya kezét, és lépésről lépésre haladt lefelé. Egy másik élet felé. A sajátja felé.
Péter negyvenöt év körüli férfi volt, nyugodt tartással és figyelmes tekintettel. A ház előtt várta őket, segített Lillának beszállni a fekete autó hátsó ülésére, majd Eszterhez fordult.
— Hogy ment?
— Fenyegetőzött — sóhajtott Eszter, miközben bekötötte az övét. — Azt mondta, elveszi a lányomat.
— Szokásos reakció — indította a motort Péter. — Ne aggódjon. Minden dokumentálva van. Dolgozik, a gyerek iskolába jár, ideiglenesen az édesanyjánál laknak. Jogilag tiszta helyzet. Nem tud mit felhozni maga ellen.
Eszter hátradőlt. Mintha egy ólomsúly gördült volna le a válláról. A keze enyhén remegett, de ez inkább a feszültség oldódása volt, nem gyengeség.
Mária a kétszobás, külvárosi lakása ajtajában várta őket. Erős asszony volt, határozott vonásokkal és tiszta tekintettel. Szó nélkül átölelte a lányát, megsimogatta az unokája fejét, és csak utána kérdezte:
— Megmondtad?
— Igen.
— Hála az égnek. Már attól féltem, örökre ott ragadsz.
Az első nap ködösen telt. Eszter kipakolt, Lillát lefektette, késő estig beszélgetett az anyjával a konyhában. Péter átküldte az összegyűjtendő iratok listáját. A telefon viszont néma maradt. Gábor nem jelentkezett. A csend nyugtalanítóbb volt bármilyen veszekedésnél.
Másnap kora délután megszólalt a készülék. Katalin hívta.
— Gyere a holmidért — kezdte köszönés nélkül. — Mindent összepakoltam. Két órád van. Ha nem jössz, megy a szemétbe.
— Tessék? — Eszter azt hitte, félrehall.
— A ruháid, a gyerek játékai, könyvei. Zsákokban vannak. Nem raktározom egy szökevény asszony cuccait.
— Jövő héten akartam menni, amikor Gábor dolgozik…
— Itthon van. És egyetért azzal, hogy tűnj el a lakásból a dolgaiddal együtt. Két óra. Utána kuka.
A vonal megszakadt.
Eszter lassan leengedte a telefont. Mária kérdőn nézett rá.
— Mi történt?
— Azonnal menjek a cuccainkért. Különben kidobják.
— Undorító — szorította össze az ajkát Mária. — Nem mész egyedül. Veled megyek.
— Anya, nem kell…
— Dehogynem. Azt hiszed, hagyom, hogy megalázzanak? Hívd a taxit. Lilla marad a szomszéddal.
Fél óra múlva ott álltak a jól ismert ajtó előtt. Eszter csengetett. A szíve a torkában dobogott, de egyenletesen lélegzett.
Az ajtó kivágódott. Gábor állt a küszöbön, borostásan, gyűrött farmerben, vörös szemekkel. Nem tűnt részegnek, inkább kialvatlannak. Úgy nézett Eszterre, mintha kísértetet látna.
— Csak megjöttél — morogta, majd kelletlenül félreállt, utat engedve nekik.