— Már megint nem raktál rendet a gyerekszobában? Hányszor kell még ugyanazt elmondanom?
Eszter a hűtő előtt állt, háttal a nappalinak. Ujjai a kilincsen pihentek, de nem mozdultak. Olyan érzés hasított belé, mintha jeges vízzel öntötték volna le: belül minden megdermedt.
— Tegnap este nyolcig dolgoztam — felelte halkan. — Utána elmentem Lilláért az edzésre, vacsorát főztem, átnéztem vele a leckét…
— Mindig van kifogásod — legyintett Gábor, miközben bevágódott a kanapéra és felkapta a távirányítót. — Más nők ezt gond nélkül megoldják. Csak te panaszkodsz állandóan. Az én anyám a te korodban három gyereket nevelt, és a lakás ragyogott körülötte.
Eszter csendben becsukta a hűtőt, majd a mosogatóhoz lépett, és megnyitotta a csapot. A víz zubogni kezdett. Automatikusan mosni kezdte a tegnapi tányérokat, pedig fél méterre ott állt a mosogatógép. Csinálnia kellett valamit. Bármit. Különben megfordul, és kimondja mindazt, amit hónapok óta magában hordoz.
— Egyébként mi lesz reggelire? — kiáltott be Gábor a nappaliból.
Nem válaszolt azonnal. A forró víz szinte égette a bőrét. A televízióból harsány nevetés hallatszott, valami reggeli műsor szereplői hahotáztak.
— Eszter, hozzád beszélek!
— Van tojás. Kenyér. Sajt — felelte végül tompán.
— Akkor készíts reggelit anyának az ágyba! Fáradt az utazástól! — szólt vissza ingerülten Gábor. — Tudod jól, messziről jött. Illik tisztességgel fogadni.
Az anyósa. Természetesen. Katalin három napja érkezett, és már az első perctől kezdve mindent kifogásolt. „Miért nem csillog a padló?”, „Miért ilyen sápadt Lilla?”, „Az én szomszédom menye minden nap friss süteményt süt.” Eszter eddig némán tűrt, mert tisztában volt vele: egyetlen visszaszólás is elegendő lenne egy újabb veszekedéshez.
— Rendben — mondta, és elzárta a csapot.
A köntöse zsebében megremegett a telefonja. Megtörölte a kezét, elővette a készüléket. Üzenet érkezett Pétertől, az ügyvédjétől: „Lent várok az autóban. Minden előkészítve. Mikor jössz le?”
A szíve nagyot dobbant. Elérkezett a pillanat. Három hónappal korábban kért időpontot konzultációra. Két hete aláírta a megbízási szerződést. Tegnap este összekészítette az iratokat. Ma reggel pedig közölnie kellett Gáborral, hogy vége. Ő azonban észre sem vette, hogy Eszter napok óta szinte alig alszik, hogy üres tekintettel jár-kel a lakásban, hogy az ajkai állandóan feszes vonallá préselődnek.
— Lesz reggeli vagy nem? — jelent meg Gábor a konyhaajtóban, gyűrött pólóban, álmos arccal. — Anya már fent van, kérdezi, mikor ehet.
Eszter ránézett. Egyetlen „jó reggelt” sem hangzott el. Sem egy „hogy aludtál?”. Csak utasítások. Elvárások. Számonkérés. Hét éve minden egyes nap.
— Gábor, beszélnünk kell — szólalt meg.
— Majd evés után. Most nem érek rá drámázni. Anya éhes.
Eszter mély levegőt vett, lassan kifújta.
— Elköltözöm.
A levegő megfagyott. Gábor az ajtófélfának támaszkodva állt, mintha nem értené, mit hallott.
— Tessék?
— Beadtam a válókeresetet — mondta egyenletes hangon. — Az ügyvéd lent vár. Lillát magammal viszem. A holmimat később összepakolom, amikor nem leszel itthon.
— Ez valami rossz vicc? — lépett közelebb Gábor. — Ugye csak provokálsz?
— Nem tréfálok.
— Miért? Mi történt? A reggeli miatt? Megbántottalak valamivel?
Eszterben keserű nevetés tört fel. Megbántotta? Fogalma sem volt róla. Hét év alatt egyszer sem próbálta igazán meglátni őt.
— Igen — felelte csendesen. — Minden egyes nap. Minden órában. Minden mondatoddal.
— Dolgozom értetek! Én tartom el a családot! Te meg itthon ülsz… — emelte fel a hangját Gábor.
— Félállásban tanítok az iskolában — vágott közbe Eszter. — Emellett vezetem a háztartást és nevelem a lányunkat. Egyedül. Arra sem emlékszel, mikor volt Lillának legutóbb iskolai fellépése.
— Most komolyan az számít? — dörzsölte meg az arcát Gábor. — Biztos nincs minden rendben veled. Lehet, valami hormonális probléma…
— Pont erről beszélek — bólintott Eszter. — Mindig bennem keresed a hibát. Én vagyok az ügyetlen, a kevés, az elégtelen. Mindig többet kellene tennem. De elég volt.
— Anya! — szaladt be Lilla a konyhába, kócos hajjal. — Tényleg ma megyünk Mária nagyihoz?
Eszter leguggolt, és magához ölelte a kislányt.
— Igen, kincsem. És te is jössz velem. Emlékszel, mondtam, hogy pár napot nála töltünk?
— De jó! — tapsolt Lilla. — Apa is jön?
— Nem — felelte Eszter, és Gábor szemébe nézett a gyerek feje fölött. — Apa itt marad.
— Nem viheted el a lányomat! — lépett előre Gábor. — Ehhez nincs jogod!
— De van — válaszolta nyugodtan Eszter. — Péter mindent elmagyaráz majd. Intézhetjük békésen is. Vagy bíróságon keresztül. Rajtad múlik.
— Mi ez a hangzavar? — jelent meg az ajtóban Katalin, selyem köntösben, hajcsavarókkal. — Gábor, miért kiabálsz?
— Anya, kérlek, most ne — morogta a férfi.
— Hogyne avatkoznék közbe, amikor azt hallom, hogy felemeled a hangod a feleségedre? — lépett be a konyhába Katalin, majd szigorúan végigmérte őket. — Eszter, mi folyik itt?
— Elmegy — felelte Gábor ingerülten. — Fogja a gyereket és kilép az életemből.
Katalin lassan Eszterre emelte a tekintetét.
— Igaz ez?
— Igen.
— Mióta tervezed?
— Három hónapja jöttem rá, hogy így nem tudok tovább élni — felelte Eszter, egyenes háttal, bár belül remegett. — Két hete döntöttem végleg.
— Értem — fonta össze a karját Katalin. — Tehát hátat fordítasz a családodnak. Mint a mai nők általában. Kell egy kis szabadság, szórakozás…
— Nem szórakozás kell — mondta halkan Eszter. — Hanem tisztelet. Legalább annyi, amennyi egy embernek jár.
— A fiam gondoskodik rólad!
— A fia levegőnek néz. Megaláz. Cselédnek tart.
— Ez rágalom! — csapott az asztalra Gábor. — Soha nem…
— Tegnap azt mondtad, haszontalan vagyok — nézett rá Eszter. — Tegnapelőtt lehülyéztél. A múlt héten a barátaid előtt viccelődtél azzal, hogy hízom, és hamarosan két számmal nagyobb ruhát kell majd venned nekem. És ez csak néhány példa volt abból, amit évek óta hallgatok.