A lakásban fojtogató, természetellenes csend fogadta őket. A nappali közepén fekete szemeteszsákok tornyosultak, legalább húsz darab, egymásra dobálva. Az egyikből Eszter kék télikabátjának ujja lógott ki, egy másik oldalán Lilla kopott plüssnyuszijának füle kandikált elő.
— Tessék, itt vannak a holmijaid — közölte Katalin, aki kényelmesen elhelyezkedve ült a kanapén, és teát kortyolgatott. Szája sarkában elégedett, lekezelő mosoly bujkált. — Még arra is figyeltem, hogy mindent összecsomagoljak.
Eszter odalépett az egyik zsákhoz, és kibogozta a csomót. A látvány gyomorszájon vágta: ruhák, fehérneműk, könyvek, kozmetikumok összehányva, mintha értéktelen lomok lennének. Minden, amit évek alatt gyűjtött, gondosan őrzött, most egy kupacba hajítva hevert.
— Ez most komoly? — kérdezte halkan.
— Mi nem tetszik? — vont vállat Katalin, és újabbat kortyolt. — El akartad vinni a dolgaidat. Itt vannak. Vidd.
— Szándékosan kevert össze mindent.
— Időt spóroltam. Azt gondolod, nincs jobb dolgom, mint a megszökött menyem gönceit hajtogatni?
Gábor az ablaknál állt háttal nekik. A válla megremegett — talán nevetett, talán csak feszült volt.
— Gábor — szólította meg Eszter. — Te ezt rendben lévőnek tartod?
A férfi lassan megfordult. A tekintetében gúny csillant, hideg és diadalmas.
— Miért ne tartanám? — tárta szét a karját. — Anyának igaza van. Elmentél. Akkor csinálj helyet magadnak máshol.
— Tudod, fiam — lépett be a nappaliba Mária, határozott mozdulattal —, sok mindent láttam már életemben. De hogy egy felnőtt férfi az anyja mögé bújva alázza a gyereke anyját… ez még nekem is új mélység.
Katalin felpattant.
— Hogy merészel így beszélni velem?!
— Úgy, hogy jogom van hozzá — felelte Mária, közelebb lépve. — A lányom hét évig tartotta egyben ezt a családot. Főzött, takarított, dolgozott, nevelte a gyereket. Maga mit tett? Évente kétszer idelátogatott, kiosztotta az észt, és mindent felforgatott.
— Fogalma sincs, miről beszél!
— Nagyon is tudom. Eszter mindent elmondott. Hogyan kritizálta állandóan. Hogyan célozgatott rá, hogy rossz anya. Hogyan uszította a fiát a saját felesége ellen. Az volt a célja, hogy szétmenjenek, igaz? Hogy a kisfia visszaköltözzön magához.
— Anya soha… — kezdte Gábor.
— Elég! — csattant fel váratlanul Eszter. — Elég a hazugságokból. Előttem is, magatok előtt is.
Leguggolt a zsákok mellé, és módszeresen átnézni kezdte őket. Mária szó nélkül segített. Katalin a kanapéról figyelte őket, arcán változatlanul az a bosszantó félmosoly. Gábor hallgatott.
Tíz perc múltán Eszter kiegyenesedett.
— Lilla tankönyvei nincsenek itt. És az irataim sem. A születési anyakönyvi kivonat, az útlevelem…
— Az útleveled nálam van — vetette oda Gábor. — Elfelejtetted?
— Nem felejtettem. Fél éve vetted el, amikor el akartam utazni a barátnőmhöz. Azt mondtad, elkeverted. Add vissza.
— Nem.
— Ez bűncselekmény. Okirat-visszatartás.
— Bizonyítsd be — vigyorgott. — Azt mondom majd, hogy itt hagytad.
Eszter lassan felállt. Hosszan nézett a férjére, majd elővette a telefonját, és tárcsázott.
— Péter? Igen, Eszter vagyok. Szükségem lenne a segítségedre. A férjem nem hajlandó visszaadni az irataimat és a lányom papírjait… Igen, itt vagyok a lakásban… Rendben, várlak.
Letette.
— Az ügyvédem úton van. Ha kell, rendőrt hív.
Gábor arca elsápadt.
— Ezt nem gondolhatod komolyan…
— De igen. Háborút akartál? Megkapod. Csak ne feledd: már nem az a nő vagyok, aki némán tűrte a sértéseidet. Tudom, milyen jogaim vannak, és élni is fogok velük.
Katalin idegesen felállt.
— Gábor, add oda neki azokat a papírokat. Nem hiányzik a rendőrség.
— De anya…
— Azt mondtam, add oda!
Gábor összeszorított foggal kiment, majd egy perc múlva visszatért egy mappával. A zsákok mellé hajította.
— Vidd, és tűnj el.
Eszter átnézte a tartalmát. Minden megvolt.
— Köszönöm — mondta hűvösen. — Elvisszük a dolgainkat, és nem jövök vissza. De számíts rá, hogy Lilla tartásdíjáért és a saját jogaimért perelni fogok. Nem engedem, hogy tovább avatkozzatok az életünkbe.
— Semmit nem fogsz elérni — sziszegte Katalin. — Gábor a legjobb ügyvédeket fogadja majd. Bebizonyítjuk, hogy te hagytad el a családot. Hogy alkalmatlan vagy anyának.
— Próbálják meg — felelte Eszter, és felkapott két zsákot. — Vannak tanúim. Szomszédok, akik hallották, hogyan ordított velem a fiuk. Tanárok, akik tudják, hogy én nevelem a gyereket. És hangfelvételeim az elmúlt hónap beszélgetéseiről.
Mária is megemelt néhány csomagot. Gábor és az anyja némán figyelték, ahogy kihordják a zsákokat a folyosóra.
Amikor az utolsó is kikerült, Eszter még egyszer visszanézett.
— Tudod, mi a legszomorúbb? — fordult Gáborhoz. — Hogy valaha tényleg szerettelek. Hét éve hittem abban, hogy boldog család leszünk. De te lassan, apránként megölted bennem ezt az érzést. Minden durva szóval, minden közönnyel. Most pedig, ha rád nézek, nem érzek mást, csak megkönnyebbülést. Hogy elmegyek. Hogy többé nem kell egy olyan ember mellett ébrednem, aki lenéz.
Válaszra sem várva becsukta maga mögött az ajtót.
Három hét telt el.
Eszter lassan berendezkedett Mária lakásában. Lilla megszokta az új iskolát, Péter pedig előkészítette a keresetet a bíróságra. Az élet nem egyik napról a másikra rendeződött, de napról napra könnyebb lett. Reggelente Eszter már nem görcsös mellkassal ébredt, nyugodtan ihatta a kávéját anélkül, hogy bántó megjegyzésektől tartott volna. Lilla is felszabadultabb lett, nem rezzent össze minden hangosabb zajra.
Egy csütörtök esti órán ismeretlen szám villant fel a kijelzőn.
— Halló?
— Eszterrel beszélek? — kérdezte egy női hang, feszült, hivatalos tónusban. — A városi ötös kórházból telefonálok. Katalin nálunk fekszik. Ön hozzátartozó?
Eszter megdermedt.
— A volt menye vagyok. Mi történt?
— Combnyaktörést szenvedett. Elesett otthon, és órákig feküdt a földön, mire a fia rátalált. Műtétre lesz szükség, de alá kell írnia valakinek a beleegyező nyilatkozatot…
— És a fia hol van?
Rövid csend.
— Nem tudom. Két éjszakája hozta be az édesanyját, erősen ittas állapotban. Azóta nem jelent meg.
Eszter ujjai elfehéredtek, ahogy a telefont szorította. A gyomrában jeges csomó képződött, és hirtelen nem tudta, mit mondjon.