A harmadik kattanás után azonnal a telefonomért nyúltam, és hívtam egy zárszervizt. Nem akartam egyetlen percig sem bizonytalanságban élni. Alig telt el egy óra, és már szerelték is az új zárakat. A fém csikordulása, ahogy a helyére került a friss szerkezet, furcsa módon megnyugtatott. Jobban hatott rám, mint bármilyen nyugtató tabletta.
Amikor elment a szerelő, kiültem a konyhába. Végre csend volt. A felső szomszédok befejezték a fúrást, ami napok óta az idegeimen táncolt. Az ablakon át halvány holdfény szűrődött be, hideg, ezüstös derengéssel vonva be az asztalt.
Elővettem a számológépet. Hetvenezer forint a fizetésem. Harmincöt megy a lakáshitelre. Marad harmincöt. A gyerektartás… András hivatalosan van bejelentve, így a bíróságon keresztül legalább tizenöt-húszezret megítélnek majd. Ötvenöt ezer kettőnkre.
És tudják mit? Ez több, mint ami akkor maradt, amikor még őt is el kellett tartanom. Nem kell többé heti öt kiló húst vennem. Nem az én dolgom lesz a telefonszámlája és az internet-előfizetése. Nem kell hallgatnom a panaszkodását arról, milyen „kegyetlen” vele az élet.
– Anya… – Kristóf álmosan lépett ki a szobájából, a szemét dörzsölgetve. – Apa elment?
– Igen, kicsim. Elutazott a nagymamához. És nem jön vissza.
– Akkor… most szegények leszünk?
Elmosolyodtam, bár a torkomban még ott lüktetett valami.
– Nem, szívem. Szabadok leszünk. És az többet ér bárminél. Holnap még pizzára is futja, meglátod.
Magamhoz öleltem. Olyan vékony volt, törékeny. Abban a pillanatban forró indulat söpört végig rajtam András miatt. Hogy tűrhettem ezt ennyi éven át? Hogy hagyhattam, hogy a saját fiamtól vonja meg azt, ami neki jár?
Holnap ügyvédhez megyek. Beadom a válókeresetet és a tartásdíj iránti kérelmet. Utána bemegyek a bankba, és kérek egy átütemezést a hitelre – talán hosszabb futamidővel kisebb lesz a havi részlet. Nehéz lesz? Persze. Fogalmam sincs, jövő hónapban miből fizetem ki Kristóf angolóráit.
De megoldom. A nők makacs túlélők. Mint a gaz, amit letaposnak, mégis utat tör magának a beton repedésein.
Bementem a hálóba. Az ő oldalán még ott lebegett az arcszesze illata. Lerántottam az ágyneműt, összegyűrtem, és a mosógépbe tömtem a leghosszabb programra. Mosódjon ki minden: a szag, az emlék, a ragacsos sértettség.
A szekrényben feltűnően sok lett a hely. A ruháim, amelyek eddig félretolva szorongtak, most kényelmesen elfértek. Színesek, élénkek. Holnap felveszek egyet. Csak azért, mert jólesik.
András már vagy húszszor hívott. Katalin üzenetet küldött: „Nóra, hatalmas hibát követsz el. A férfi a családfő. Gondolj a gyerekre!”
Gondoltam, Katalin. Pont rá gondoltam. A maga fiacskája többé nem eszi el az én gyerekem elől.
Leoltottam a lámpát, és befeküdtem az ágyba. Hosszú idő után először nem éreztem azt a szorító gombócot a torkomban. A lakás friss illatú volt, levendulás légfrissítő keveredett a tisztaság szagával.
Holnap új fejezet kezdődik. Lesz benne számolgatás, spórolás, fegyelem. De az az én életem lesz. Idegen férfi „zsebpénze” nélkül az én otthonomban.
Behunytam a szemem. Valahol a távolban sziréna hangja hasított az éjszakába, egy autó elsuhant az utcán. A város lassan álomba merült. Én is. És tudtam, hogy reggel úgy ébredek majd, mint aki végre a saját sorsának – és a saját hűtőszekrényének – az ura.
És te? Eltartanál egy férfit a saját fizetésedből?