Aznap este már nem volt bennem semmi lágyság, sem együttérzés. Valami végleg eltört.
A helyzet ezután látványosan elmérgesedett. András demonstratívan kezdett el hazahordani mindenféle éttermi csomagokat. Leült az asztalhoz a nappaliban, és egyedül falatozott, miközben mi Kristóffal a konyhában ettük az egyszerű vacsoránkat. A rántott csirkeszárny vagy a frissen sült pizza illata belengte az egész lakást. A fiam szinte mohón figyelte az apját, de András egyszer sem kérdezte meg, kér-e belőle.
– Anya, apa miért nem ad nekem pizzát? – kérdezte halkan a harmadik napon.
Leguggoltam hozzá, megsimítottam a haját.
– Mert apának vannak „saját” pénzei, kicsim. Nekünk pedig közösek. Gyere, sütök neked palacsintát, vettem lisztet.
Abban a pillanatban bennem valami végleg kihunyt. Egy férfi, aki képes külön lakmározni, miközben a gyereke száraz tésztát eszik… az számomra nem társ. És nem is apa. Inkább élősködő.
Pénteken értem el a határomat. Munka után a postaládában találtam egy számlát. Egy drága műszaki áruházból érkezett házhozszállításról szólt, András nevére. Az összeg: negyvenezer forint. Egy új gamer monitor.
Amikor beléptem, ő a nagyszobában ült, és éppen egy hatalmas dobozt bontott ki. Az arca sugárzott az örömtől.
– Nézd, micsoda darab! – mondta lelkesen, mintha nem is veszekedtünk volna napok óta. – Négy K felbontás, brutális képfrissítés. Most majd úgy játszom, mint egy profi!
Csendben az asztalra tettem a számlát.
– Negyvenezer forint, András? A múlt havi lakáshitelből háromezer forint hiányzik, mert szerinted „most nem fért bele”. A fogszabályzó áráról beszélt a fogorvos, mert Kristóf fogai torlódnak. És te monitort veszel?
Az arca azonnal megkeményedett.
– Ne kezdd megint! Három hónapja teszem félre rá a pénzt. A saját fizetésemből! Jogom van hozzá!
– Jogod van – bólintottam higgadtan. – Ahogy nekem is jogom van nem együtt élni valakivel, aki a saját fia jövőjét herdálja el.
– Miféle jövőt herdálok el? Megőrültél?
Nem válaszoltam. Kimentem az előszobába, leemeltem a sporttáskáját – azt, amivel edzésre jár – és elkezdtem belehajigálni a ruháit. Ing, póló, zokni, ami a kezem ügyébe került.
– Hé! Mit művelsz?! – rontott utánam. – Tedd vissza azokat! Elment az eszed?
Ránéztem. Nyugodtan, hidegen.
– Nem. Most tértem magamhoz. Tizenöt perced van összepakolni a maradékot. Átköltözöl az anyádhoz. Ő majd csodálni fogja a monitorodat, és gondoskodik rólad.
– Nem rakhatsz ki! Ide vagyok bejelentve! – próbált félretolni, de a tekintetem megállította.
– A lakás még a házasságunk előttről az enyém. Itt semmi keresnivalód. A lakcímbejelentésedet pedig holnap bíróságon intézem. Most menj el. Ha nem, hívom a rendőrséget, és azt mondom, egy idegen nem hajlandó távozni az otthonomból.
– Meg fogod még bánni! – sziszegte. Felkapta a táskát, és – természetesen – elsőként a monitort gyömöszölte bele. – Majd könyörögni fogsz, amikor nem lesz pénzed Kristóf iskolai cuccaira!
Az ajtó csapódott.
Becsuktam, és háromszor elfordítottam a kulcsot a zárban. Kattanás. Újabb kattanás. Egy harmadik, végleges hang. A lakásban hirtelen sűrű, szokatlan csend telepedett meg.