A feszültség tehát nem egyik napról a másikra robbant ki. Hónapok óta érlelődött bennem. Az elmúlt fél évben András egyre gyakrabban „elfelejtette”, hogy be kellene szállnia a bevásárlásba. Hol az autó biztosítására hivatkozott, hol arra, hogy kölcsönt adott egy barátjának, máskor meg azzal állt elő, hogy az édesanyjának, Katalinnak sürgősen új televízióra van szüksége. Én pedig fizettem. Először szó nélkül. Aztán óvatos célzásokkal. Később már konkrétan kértem. Aznap este viszont nyíltan kimondta: ő nem ad.
– Anna, figyelj – suttogtam a fürdőszobába zárkózva a telefonomat szorongatva. – Komolyan azt hiszi, hogy korlátlan pénzforrás vagyok. Két helyen dolgozom, hogy Kristófnak ki tudjam fizetni a különórákat, ő meg új felnit nézeget magának.
– Nóra, térj már észhez – csattant fel Anna a maga nyers őszinteségével. – Teljesen kihasznál. Hagyd abba az etetését. Komolyan. Gondoskodj magadról és a fiadról, ő pedig oldja meg a saját „magánkiadásait”. Ha ennyire tehetősnek érzi magát, vacsorázzon étteremben.
Könnyű ezt mondani – gondoltam akkor. Mégiscsak a férjem. Az az ember, akihez valaha közöm volt. Legalábbis régen.
Másnap azonban furcsa tisztasággal ébredtem. András keresztben feküdt az ágyon, hangosan horkolt, elfoglalva a fél matracot. Néztem őt, és sem gyengédséget, sem együttérzést nem éreztem. Csak tompa bosszúságot.
Felkeltem, főztem zabkását Kristófnak, magamnak kávét készítettem. András jóval később vánszorgott ki a konyhába.
– A pirítósom hol van? – nézett értetlenül a tiszta tűzhelyre.
– A boltban – válaszoltam higgadtan, miközben a telefonomon görgettem a híreket. – A kenyér, a tojás, a tej pénzbe kerül. Ebben a hónapban a fizetésemből nem terveztem külön reggelit neked. A lakáshitel és Kristóf cipője előrébb való.
– Most viccelsz? – ráncolta a homlokát. – Éhes vagyok.
– Ott a kamrában az árpa – intettem a polc felé. – Egészséges.
Morgolódva, valami „női hisztiről” motyogva ment el dolgozni, reggeli nélkül. Azt hittem, ez majd kijózanítja. Tévedtem.
Este az első útja a hűtőhöz vezetett. Kinyitotta – és szinte semmit nem talált benne. Egy pohár joghurt várt rám, Kristófnak pedig egyetlen adag túrós rakott tészta, pontosan kimérve.
– Nóra, ez már nem vicces! Mi lesz a vacsorával? – csapkodta az edényeket úgy, hogy Kristóf a szobájában összerezzent.
– Nem főztem – feleltem tárgyilagosan. – Ma befizettem a rezsit, és vettem a fiunknak egy őszi kabátot. Háromezrem maradt a hét végéig. Az nekünk kettőnknek elég lesz alapélelmiszerre. Steakre nem futja.
– Szórakozol velem?! – az arca vörös foltokban égett. – Dolgozom egész nap! Jogom van rendes ételt enni itthon!
– Természetesen van – mondtam nyugodtan. – A saját pénzedből. Rendelj házhoz, vagy menj el egy étterembe. Megkerested rá.
Közel két órán át dühöngött. Azt vágta a fejemhez, hogy rossz feleség vagyok, tönkreteszem a házasságunkat, és majd talál olyat, aki megbecsüli. Én közben a fotelben ülve olvastam tovább a könyvemet. Kristóf fülhallgatóval a fején játszott a konzolon; már rég megtanulta kizárni a kiabálást. Szívszorító volt látni, mennyire természetessé vált számára ez az egész.