– Nóra, átgondoltam a dolgot, és arra jutottam, hogy a fizetésem az én magánügyem. Én dolgoztam meg érte, tehát én döntöm el, mire költöm. Arra, amire kedvem tartja: az autóra, a saját dolgaimra, vagy ha úgy adódik, édesanyámnak segítek. A közös életünk költségeit pedig fedezd a te keresetedből. Te úgyis ügyesen bánsz a pénzzel, mindig kiszúrod az akciókat a boltban. Ez a te tereped.
Tovább sikáltam a tűzhely fölötti csempére égett, makacs zsíros foltot. Olyan erővel nyomtam a szivacsot, hogy a gumikesztyű alatt már sajogtak az ujjaim, a csikorgó hang pedig élesen hasított a csendbe. A tisztítószer maró szaga összekeveredett az odaégett pörkölt émelyítő illatával – András megint rajta felejtette a lángon, amikor kiszedte a húst.
– Szóval külön kassza – mondtam halkan, anélkül hogy abbahagytam volna a dörzsölést. – András, és az nem számít, hogy húsz évre eladósodtunk a lakás miatt, és Kristóf idén kezdi az iskolát? Tanszerek, ruhák, minden egyéb… Fogalmad van róla, mennyibe kerül ma a normális élelmiszer, ha nem csak tésztán akarunk élni?
– Jaj, ne dramatizálj már – csattant fel, miközben végigtrappolt a nappalin. – Nem mondtam, hogy egy fillért sem adok. Ha nagyon muszáj lesz, szólsz, és majd meglátom. De alapvetően te intézed a költségvetést. Mindig olyan elvhű vagy, hát most bizonyíts. Mutasd meg, milyen csodát tudsz művelni a számokkal.
Lehuppant az asztalhoz, és maximumra tekerte a tévét. Valami ostoba műsor ment, ahol egymás szavába vágva ordibált mindenki. A zaj úgy lüktetett a halántékomban, mintha valaki belülről kalapálná. Ráadásul a felső szomszédok hónapok óta felújítanak; a fúró monoton zúgása már-már állandó aláfestése lett a lassan széteső házasságunknak.
Megtöröltem a kezem a kötényembe, és szembefordultam vele. András a kifakult, kinyúlt trikójában ült, fogpiszkálóval babrált, és az egész testtartása azt sugallta: a döntés végleges. A férfi, aki egykor csillagokat ígért le az égről, most úgy viselkedett, mintha a „családfő” cím automatikusan feljogosítaná arra, hogy minden az ő igényei körül forogjon. Az enyémek pedig? Majd valahogy eltűnnek a süllyesztőben.
– András, ezt most komolyan gondolod? – támaszkodtam a mosogató szélének, érezve a hideg fémet a pólómon keresztül. – Hetvenezer forintot viszek haza. Harmincöt elmegy a hitelre. Marad ugyanennyi három emberre. Ez fejenként alig több mint tízezer havonta. Azt várod, hogy napi pár száz forintból oldjuk meg az étkezést, Kristóffal együtt?
– Sokan élnek kevesebből is – vont vállat, rám sem nézve. – Vegyél olcsó alapanyagokat, idényzöldséget, gabonát. A túl sok hús amúgy sem egészséges, olvastam róla. És ne terhelj ezzel. Holnap megyek új felnit nézni a kocsira, arra kell a pénz.
Abban a pillanatban világossá vált számomra, hogy mindezt már előre elrendezte magában. A forgatókönyv készen állt, és én csupán kényelmi tartozékként szerepeltem benne, akinek az a feladata, hogy biztosítsa az ő zavartalan kényelmét, miközben a saját szükségleteiről csendben lemond. És ekkor értettem meg igazán, hogy ez a vita nem most kezdődött, hanem már jóval korábban gyökeret vert bennünk.