– Ez egyenesen arcul köpés! Márk! Hol van Márk?!
Abban a pillanatban nyílt az ajtó, és Márk komótosan besétált. A kezében egy tányéron hatalmas, illatos, szafttól csillogó steak gőzölgött. Nyugodtan levágott egy falatot, a szájába tette, majd elégedetten lehunyta a szemét.
– Anya – szólalt meg, miután lenyelte. – Eszter előre szólt. Ti döntöttetek úgy, hogy semmibe veszitek, és majd „tekintéllyel” áttoljátok az akaratotokat. Nem sikerült. Ha éhesek vagytok, a bolt három kilométerre van. Ha húst akartok sütni, ott a grill, a faszén nálam – önköltségi áron szívesen adok.
– Te… te pénzt kérnél az anyádtól a faszénért? – suttogta Erzsébet, és a mellkasához kapott – természetesen a jobb oldalán.
– Inkább azt tanuljátok meg, hogy tisztelitek a feleségemet – felelte Márk hűvösen. – Az ingyenebéd korszakának vége. A csapda bezárult.
Erzsébet már vette a levegőt, hogy előadja a hálátlan gyerekekről és családi átkokról szóló műsorát.
– Ugyan, Erzsébet, kár a fáradságért – mosolyodtam el. – Most az következne, hogy én szétvertem a családot. De az a közösség, amit csak az ingyen rántott hús tart össze, nem család, hanem egy emésztőrendszeri szakkör.
– Tudjátok mit? Elég volt! – visította Krisztina. – Gábor, megyünk! Ide többet be nem teszem a lábam!
Felkapta a táskáját, és kiviharzott az udvarra. Gábor még néhány másodpercig sóváran bámulta Márk tányérját, aztán nagyot sóhajtva a felesége után kullogott.
Erzsébet megpróbált méltóságteljesen állni a nappali közepén, de az üres gyomor nem jó támasza a fennköltségnek.
– Ezt még megemlegetitek – sziszegte.
– Biztos vagyok benne – biccentettem. – Szép estét.
Balázs és Anita összenéztek. A büszkeség és az éhség párbaja pontosan három másodpercig tartott. Az éhség kiütéssel győzött.
– Eszter, Márk… – vakarta meg Balázs a tarkóját. – A bolt még nyitva lehet? Ha most elszaladunk, veszünk húst, bort… Használhatjuk a grillt?
– Ha beszálltok a közösbe, akár hajnalig is – felelte Márk, és rám kacsintott.
Este, amikor már Balázs és Anita mosogattak a konyhában, kiléptem a tornácra. A levegő hűvös és tiszta volt, jólesett mélyet lélegezni.
Van egy régi mondás: ha hagyod, hogy mások a nyakadba üljenek, ne csodálkozz, ha egyszer sarkantyúval nógatnak. A határok nem betonfalak, hanem ajtók. Aki a tisztelet kulcsával érkezik, annak mindig nyílik. A többiek pedig dörömbölhetnek, amíg csak akarják.
A következő szombaton már csak Balázsék jöttek. Tele szatyrokkal, friss alapanyagokkal, sőt új seprűket is hoztak. Erzsébet telefonált: azt mondta, felment a vérnyomása. Én azonban tudtam, hogy nem a vérnyomás az oka. Egyszerűen fojtogatja az irigység. Az pedig makacs jószág – azzal nem lehet vitatkozni.