Krisztina egy aprócska, alig kétszázgrammos tortát egyensúlyozott a kezében, Erzsébet pedig – szokásához híven – saját fontosságát hozta magával. A férfiak üres kézzel érkeztek, mintha természetes lenne, hogy itt minden magától terem.
– Na, tessék! – nézett körbe diadalmasan az anyósom a frissen felsöpört udvaron. – Látod, ha akarod, tudsz te rendes háziasszony is lenni! Ez a sok árlista csak felesleges színjáték volt. Hol van Márk?
– A szaunában, a huzatot ellenőrzi – feleltem kedves mosollyal. – Menjenek csak, vetkőzzenek át nyugodtan. A gőz pont olyan, amilyennek szeretitek.
Vidám zsivajjal vonultak be. Két órán keresztül elégedett sóhajok, vízcsobbanás és a nyírfavesszők csattogása szűrődött ki. Én ezalatt a verandán ültem egy regénnyel és egy csésze teával. Csendben. Egyedül.
Amikor végre előkerültek, kipirultan, lepedőkbe csavarva, már messziről látszott rajtuk, hogy farkaséhesek. A szauna mindig meghozza az étvágyat.
– Hú, ez aztán átmelegített! – dörzsölte a tenyerét Balázs. – Eszter, pakolj az asztalra, már indul a gyomromban az induló! Éreztem a sült hús illatát!
A menet a konyha felé vette az irányt, élén Erzsébettel, aki szemmel láthatóan a győzelmi lakomára készült. Feltépte az ajtót… majd földbe gyökerezett a lába.
Az asztalon terítő volt. Rajta egy kancsó víz, hat pohár és egy nagy tál száraz perec – az a fajta, amit csak komoly fogazattal lehet legyőzni. Középen egy A4-es lap feküdt, sótartóval lesúlyozva.
– Ez meg micsoda? – suttogta Krisztina, a perecek felé bökve.
– Vacsora – feleltem higgadtan, miközben beléptem utánuk. – Családi kiadás.
– És a hús? A saláták? A krumpli? – csattant fel Erzsébet, arca bíborvörös lett, akár a törölközője.
– Erzsébet – tártam szét a kezem ártatlan arccal. – Ön kérte, hogy ne legyenek feltételek. A feltételek az árlistán szerepeltek: tűzifa, alapanyag vagy hozzájárulás. Azt mondta, ezt felejtsük el. Rendben. A szauna működött? Igen. Fizetni kellett? Nem. De az éttermi kiszolgálás nem része a „Szeretett rokonság – alapcsomag”-nak.
– Ez most komoly? – sipította Krisztina. – Éhesek vagyunk! Utaztunk! Most jöttünk ki a gőzből!
– Krisztina – vágtam közbe csendesen, de határozottan. – Amikor fodrászhoz mész, kifizeted a hajvágást, igaz? Nem azzal állsz oda, hogy „ugyan már, ismerjük egymást, legyen ingyen”. Miért gondolod, hogy az én időm, az én bevásárlásom és az én munkám kevesebbet ér?
– Hogy mered egy fodrásszal egy lapon említeni az anyát?! – próbált Erzsébet újra hangerőre kapcsolni, de az éhség megtörte a lendületét. – Ez arcátlanság, és mérhetetlen tiszteletlenség!