– Legközelebb, Eszterkém, egy kicsit magasabb hőfokon tartsd azt a sütőt – vetette oda, miközben a maradék sültet tartalmazó dobozt is magához vette. – Most valahogy… erőtlen volt az egész. És a salátákon is újíthatnál, az orosz hússal már senkit sem lehet lenyűgözni.
Márkra néztem. A férjem ott állt mellettem, zsebre dugott kézzel, ökölbe szorított ujjakkal. Amikor találkozott a tekintetünk, láttam rajta: velem ért egyet. Csakhogy az anyja elsöprő lendületével szemben az ő finom modora nagyjából annyit ért, mint egy esernyő egy cunamiban.
– Ennek most vége – mondtam halkan, de úgy, hogy minden szó éles legyen. – Jövő szombattól vízumköteles a belépés.
Hétfőn a „Szeretett rokonság” nevű családi csoportban – az elnevezés természetesen Krisztina ötlete volt – megjelent az üzenetem. Tömör és tárgyilagos volt:
„Kedves Család! A tűzifa és az áram árának jelentős emelkedése miatt klubkártyás rendszert vezetünk be. A szauna használata az alábbi feltételek egyikének teljesítésével lehetséges:
a) saját tűzifa és szén biztosítása;
b) az étel és ital teljes körű hozatala minden résztvevő számára;
c) fejenként 2000 forint hozzájárulás fenntartási és takarítási költségekre.
A kapu csak a feltételek teljesülése esetén nyílik.
Szeretettel: Eszter.”
A detonáció ennél visszafogottabb is lehetett volna.
Elsőként Erzsébet hívott.
– Megőrültél?! – sikította úgy, hogy a telefon hangszórója beleremegett. – Pénzt kérsz a saját családodtól? Az anyádtól? A család szent dolog! Kufár lettél! Márk, te ezt hagyod?!
Márk átvette a készüléket. Nyugodtan, de rendíthetetlenül válaszolt:
– Láttam, anya. És egyetértek. Eszter nem cseléd. Ha jönni akartok pihenni, akkor részt is kell vállalnotok.
Ezt követően beállt a sértett csend. Két hétig olyan volt az életünk, mintha üdülni mentünk volna. Nem csengett a telefon percenként, a hűtő tartalma napokig kitartott, és a házban végre rend maradt. De tudtam, hogy ez csak a vihar előtti némaság. Erzsébet nem az a fajta, aki harc nélkül hátrál.
Szerdán ismét megszólalt a telefonom. A hangja ezúttal mézbe mártott volt, de a háttérben ott csillogott a méreg.
– Eszterkém, drága… mindenkivel megesik, hogy elragadtatja magát. Mi is átgondoltuk a dolgot, és rettenetesen hiányoztok. Felejtsük el ezt a pénzes ostobaságot, jó? Család vagyunk. Nincs köztünk elszámolás. Szombaton átugranánk, csak úgy, békésen, feltételek nélkül. A családi harmóniáért.
Majdnem felnevettem. A „csak úgy, családiasan” az ő szótárában annyit tett: minden marad a régiben, ingyen és következmények nélkül. Azt hitte, meghátráltam. Hogy elég egy kedveskedő „kislányom”, és máris engedek.
– Természetesen, Erzsébet – feleltem szelíd hangon. – Várjuk magukat. A szauna készen áll. Kizárólag a családnak.
Szombat, pontosan kettő óra. Az udvar csendjét ismerős motorzúgás törte meg, majd a kapu előtt megállt az autó, és ők diadalmas mozdulatokkal kiszálltak belőle.