Minden egyes szombaton a vidéki házamból afféle gyógyüdülő lett, amelyet egy magát műveltnek tartó, zajos rokonság vett birtokba. Pontban délután kettőkor autók sora fékezett le a kapu előtt. A kopottas Toyotából méltóságteljes lassúsággal kiszállt Erzsébet, az anyósom, mintha legalábbis díszszemlére érkezne. A nyomában ott hömpölygött az udvartartás: Krisztina, a sógornőm, a férjével, Gáborral, továbbá Balázs unokatestvér és az örökké rágcsáló felesége, Anita.
Ők mind „egy kis szaunázásra” jöttek.
Ez a kifejezés nálam már önmagában is szemrángást váltott ki. Számukra a szauna annyit jelentett, hogy kényelmesen hátradőlnek, jéghideg sört kortyolgatnak, a hús pedig varázsütésre bepácolódik, az uborka meg – meggyőződésük szerint – magától terem az üvegben. Nekem viszont ez egy második műszak volt: fát hasogatni, begyújtani, vizet hordani, asztalt teríteni, utána elpakolni, mosogatni, és közben kedvesen mosolyogni, miközben kéretlen életvezetési tanácsokat hallgatok. És mindezt úgy, hogy közben ne kövessek el hirtelen felindulásból valami büntetendőt.
Mindig üres kézzel állítottak be. Legfeljebb egy tasak majonézt vagy egy benzinkúton vásárolt, szikkadt kenyeret hoztak, amit nagyvonalúan a „közösbe” dobtak. A közös azonban kilencvenkilenc százalékban az én hűtőm tartalmát jelentette.
— Eszterkém! — harsogta Erzsébet, miközben csillogó lurexes felsőjében kihúzta magát. — Ugye jó a gőz? Krisztinával teljesen kikészültünk a héten, alig állunk a lábunkon! Remélem, a borókás vesszőket már beáztattad?
Úgy mért végig, mint egy szigorú ellenőr, aki valami undorító szabálytalanságot keres a tányérján.
— Igen, Erzsébet, előkészítettem — feleltem, és a kötényembe töröltem a kezem. — A fát is felaprítottam, a padokat is lesikáltam. Esetleg most hoztatok szenet? Vagy húst? Márk mondta, hogy Gábort megkérte, vegyen tarját.
Gábor erre hirtelen rendkívül elfoglalt lett, mintha meg sem hallotta volna. Krisztina, akinek az ajka két túlfőtt derelyére emlékeztetett, csak a szemét forgatta.
— Ugyan már, Eszter, miért számolgatod ezt ennyire? Családhoz jövünk, nem bevásárolni. Elfelejtettük, rohanás volt, dugó… Nektek úgyis mindenetek megvan, ti jól álltok.
— Nem mindenünk van, csak lelkiismeretünk — morogtam az orrom alatt, de addigra már mindenki beözönlött a házba, magával sodorva a rendet és a csendet.
A türelmem pontosan egy hét múlva fogyott el végleg. Akkor is úgy távoztak, hogy az előtérben halomban maradtak a koszos törölközők, a szaunában szétszóródott levelek borították a padlót, mint egy őrült botanikus gyűjteménye, a konyhában pedig mosatlan edények tornyosultak. De ami igazán betette a kaput, az Erzsébet búcsúzó mondata volt. Az ajtóból még visszaszólt, miközben a maradék sült húsos dobozt is magával vitte.