A férfi lassan bólintott, majd visszahajolt a bőrönd fölé, és gépiesen tovább hajtogatta a zoknikat.
— És most mihez kezdesz? — kérdezte tompán.
— Élni fogok — felelte Eszter. A hangjában olyan könnyedség csengett, amit András régen nem hallott tőle, és ez szinte megütötte a fülét. — Dolgozom tovább, többet találkozom a barátnőimmel… lehet, hogy veszek egy kutyát. Vagy beiratkozom egy tánctanfolyamra. Mindig is vágytam rá, hogy megtanuljak tangózni.
— Tangó? — kapta fel a fejét értetlenül.
— Igen. Azt mondják, az a szenvedély nyelve. Ideje lenne rájönnöm, milyen érzés valódi szenvedéllyel élni.
András megdermedt, ujjai között egy nyakkendő gyűrődött.
— Ezt most komolyan mondod?
— Teljesen. Tudod, mi ebben az egészben a legkülönösebb? Hálás vagyok neked.
— Hálás? Miért lennél az?…
— Mert felmentettél az alól, hogy örökké alkalmazkodnom kelljen. Már azt is elfelejtettem, milyen egyszerűen Eszternek lenni, nem pedig „András feleségének”. Szóval… köszönöm.
Felállt, odalépett hozzá, és könnyed, szinte baráti puszit nyomott az arcára.
— A bőröndöt holnap elviheted munka után. A kulcsot Nóránál hagyom. Jobb, ha egy ideig nem futunk össze véletlenül.
— Eszter, én…
— Ne folytasd. Mindent kimondtunk. Sőt, talán többet is a kelleténél.
Egy órával később Eszter ismét a konyhaablaknál állt, ugyanazzal a teáscsészével a kezében.
A lakás csendje most egészen más volt. Nem feszült és nyomasztó, hanem tiszta és szabad. Olyan, mint amikor egy hosszan tartó zaj után végre elcsendesedik minden, és meghallod a saját gondolataidat.
Elővette a telefonját, és tárcsázott.
— Nóra? Vége. Elment.
— Drágám… hogy vagy? Sírsz?
Eszter a sötét üvegben visszatükröződő arcát figyelte. Meglepte, amit látott: mosolygott.
— Nem sírok. Furcsa, de mintha könnyebb lenne levegőt venni.
— Ez így van rendjén. Büszke vagyok rád.
— Figyelj… meséltél egyszer arról a tánciskoláról. Pontosan hol is van?
— A tangó? Ugye nem csak mondod?
— Soha nem voltam még ennyire komoly. Most először érzem, hogy van időm magamért élni.
A hívás után bekapcsolta a rádiót. Az eső elállt, a felhők között pedig apró csillagok villantak fel az égen.
Az ablakpárkányon ott hevert az „Enni, imádkozni, szeretni”. Holnap végre nyugodtan befejezheti a harmadik részt.
Negyvenhét évesen úgy érezte, csak most nyílik ki előtte az igazi története.
Mert vannak életszakaszok, amikor a veszteség valójában ajtó. Amikor az árulás nem rombol le, hanem felszabadít. És minden éppen ott kezdődik, ahol azt hittük, végérvényesen vége van.